A pezsgőspohár félúton megállt a kezemben. Körülöttem kacagtak, tapsoltak, koccintottak, én viszont mozdulni sem bírtam.
– Ismételd meg, kérlek, mit mondtál?
Anyósom szélesen, szinte ünnepélyesen mosolygott rám.
– A lakást Eszterre hagyom. Ő mégiscsak az édeslányom, nem pedig egy menyem. Igaz, fiam?
Gábor, a férjem, félrenézett.
Tizenöt év. Pontosan ennyi ideig gondoskodtam erről az asszonyról. Én vittem orvostól orvosig, én váltottam ki a gyógyszereit, én főztem neki a diétás leveskéket. Minden hétvégén kitakarítottam nála, miközben a „drága vér szerinti lánya” Törökországban süttette magát.
És ez lett a jutalmam: nyilvános megalázás az anyósom hetvenedik születésnapján.
– Katalinkám, ne vedd a szívedre – paskolta meg Anna asszony a kezemet. – Tudod, a vér nem válik vízzé. Eszter mégis közelebb áll hozzám.
Eszter velem szemben ült, és úgy ragyogott, mint egy frissen kifényesített rézüst. Mellette a férje, Péter, a sikeres vállalkozó, sörhassal és vastag aranylánccal a nyakában.
– Anyucikám, te vagy a legjobb! – csilingelte a sógornőm. – Épp azon gondolkodtunk, hogy nagyobb hely kellene. Egy kétszobás lakás a belvárosban? Hát ez maga az álom!
Negyvenhat éves vagyok. Vezető könyvtárosként dolgozom a kerületi könyvtárban, a fizetésem nagyjából 168 000 forint, de szeretem, amit csinálok. Gáborral egy egyszobás, régi szolgálati lakásban élünk, amit még a házasságunk előtt kapott a gyártól. A lányunk, Júlia főiskolára jár, a fiunk, Márk tizenkét éves.
Amikor összeházasodtunk, Anna asszony megígérte: „A lakás a tietek lesz. Hiszen ti törődtök velem.” Én pedig tizenöt éven át hittem neki.
– Gábor – fordultam a férjem felé. – Te tudtál erről?
Megköszörülte a torkát.
– Kati, ne itt beszéljük meg…
– De. Pont itt. Mindenki előtt. Tudtad, hogy anyád meggondolta magát?
– Hát… említette… de azt hittem, nem fogod ennyire felkapni. Nekünk is van lakásunk.
– Egyetlen szoba négy emberre. Eszteréknek meg háromszobásuk van, és most még kapnak mellé egy belvárosi kétszobást is.
Eszter gúnyosan felhorkant.
– Katalin, ne irigykedj. Anya így döntött. Szíve joga.
– Természetesen az övé – tettem le lassan a poharat az asztalra. – Odaajándékozni a lakást annak, aki egy ujjal sem nyúlt hozzá semmihez. Aki meg tizenöt évig kórházakba hurcolta, az hoppon marad.
– Katalinkám, miért beszélsz így? – Anna asszony sértődött arcot vágott. – Én soha nem kényszerítettelek. Te segítettél magadtól, jó szívből.
– Jó szívből? Minden alkalommal felhívtál, és követelted! „Kati, gyere, felment a vérnyomásom.” „Kati, rosszul vagyok, azonnal.” „Kati, Eszter miért nem veszi fel? Hívd már te is!”
– Anya vagyok. Jogom van segítséget kérni.
– Kérni igen. De miért mindig tőlem? Eszter miért nem ért rá soha?
A sógornőm az ég felé forgatta a szemét.
– Nekem munkám van, Katalin. Vállalkozás. Nem dobhatok el mindent egyik percről a másikra.
– És szerinted én örök szabadságon vagyok? Én is dolgozom. Mégis minden hétvégén átvergődöm a fél városon, hogy felmossam az anyád padlóját.
– Senki sem kényszerített rá!
– Igazad van. Többé nem is fog.
Felálltam az asztaltól. Gábor azonnal elkapta a csuklómat.
– Kati, ülj vissza. Ne rendezz jelenetet.
– Jelenetet? – hajoltam közelebb hozzá. – A jelenetet az anyád rendezte. Mindenki előtt közölte velem, hogy senki vagyok. Tizenöt év ment a semmibe.
– Ez csak egy lakás…
– Nem, Gábor. Ez nem a lakásról szól. Hanem arról, hogyan bánnak velem. És most végre meghallottam.
Hazafelé egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Gábor próbált beszélgetést kezdeni, de én mindig az ablak felé fordítottam az arcom.
Odabent nem fájdalom volt, hanem valami dermedt, sötét üresség.