„Gyógyszerekre kell. Harminckétezer forint.”
Eszter egy pillanatig nézte a kijelzőt, aztán higgadtan válaszolt:
„Tizenkétezret át tudok küldeni. A többit kérd Gergőtől.”
A reakció szinte azonnal megérkezett.
„Neked tényleg nincs szíved. Én vagyok az anyád.”
Eszter kilépett a beszélgetésből, elutalta az összeget, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.
Este Gergő hívta. Már a hangjából hallatszott, hogy fel van paprikázva.
– Mégis mit művelsz? Anya rosszul van, te meg itt játszod az elvhű embert.
– Neked van házad, állásod – felelte Eszter nyugodtan. – Miért természetes, hogy mindig csak tőlem várható segítség?
– Nekem is megvannak a terheim! Hitelek, kötelezettségek! És különben is, te vagy az idősebb.
– Attól, hogy idősebb vagyok, még nem vagyok korlátlanul használható pénztárca. Segíteni többféleképpen lehet. Neked is, ahogy nekem is.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend lett, aztán Gergő élesen odavágta:
– Hát akkor menj a fenébe!
A hívás megszakadt.
Eszter letette a telefont, kinyitotta a könyvét, és visszatért az olvasáshoz.
Most már nem remegett belül. A szorítás, amely évekig a mellkasán ült, lassan engedni kezdett.
Végre úgy érezte, tud levegőt venni. Teljes tüdővel. Akkor is, ha körülötte csak csend volt.
Tavasz elejére minden különösebb fordulat nélkül rendeződni kezdett. Nem történt csoda, nem jött hirtelen megoldás, egyszerűen csak megszűnt az az érzés, hogy bármelyik pillanatban kibillenhet alóla a talaj. Eszter beadta a hitelkérelmet a bankhoz, és amikor megkapta a jóváhagyást, már szinte nem is lepődött meg. Két héttel később egy új építésű ház apró garzonjának alaprajzát nézegette. Kevés négyzetméter, egyszerű kivitelezői burkolatok, semmi fényűzés – mégis úgy hatott rá, mintha nem is falakat látna, hanem a saját életének új határait. A költözést nyár elejére tervezték.
Az anyja továbbra is rendszeresen jelentkezett, mintha csak menetrend szerint érkeztek volna az üzenetei. Egyszer szemrehányó volt, máskor panaszos, néha váratlanul kedves, aztán megint követelőző. Eszter röviden és visszafogottan felelt. Időnként küldött pénzt is, de kizárólag annyit, amennyi nem borította fel a saját egyensúlyát. Többé nem vállalt automatikus áldozatokat.
Májusban Gergő megjelent nála. Zavartan toporgott az ajtóban, majd körbenézett a lakásban, mintha most látná először.
– Beszélnünk kell – kezdte. – Kellene egy kis indulótőke. Saját vállalkozáson gondolkodom.
– Mekkora összegről van szó?
– Hát… legalább nyolcszázezer forintról.
Eszter halványan elmosolyodott. Nem gúnyosan, inkább szomorkás melegséggel.
– Gergő, most lakáshitelem van, és rengeteg előre betervezett kiadásom. Ennyi pénzem nincs.
– Régebben valahogy mindig volt.
– Régebben másképp éltem. Most mások a fontossági sorrendjeim.
– Persze – húzta el a száját. – Most már csak magaddal törődsz.
– Lehet – mondta Eszter csendesen. – De legalább őszintén. Neked ott a ház. Úgy gazdálkodhatsz vele, ahogy jónak látod.
Gergő arca elvörösödött.
– Az az enyém! Apa rám hagyta!
– Apa a családnak építette – felelte Eszter halkan. – De igazad van. A ház a tiéd. Ahogy a döntéseid is.
Gergő hirtelen távozott, majdnem ugyanazzal a keménységgel, ahogy régen az anyjuk szokott. Eszter lassan becsukta mögötte az ajtót. A mellkasában ezúttal nem maradt nehézség.
Visszament a konyhába, teát készített, és felnyitotta a laptopját. A képernyőn burkolatokat böngészett. Csempét választott a fürdőszobába, abba a lakásba, amely hamarosan az otthona lesz.