Bement utána, leült az asztalhoz, és olyan erősen kulcsolta össze az ujjait, hogy az ízületei kifehéredtek.
— Én nem vagyok neked idegen. Az anyád vagyok. A saját anyád. Hogy tudtál így válaszolni?
— Anya, tényleg nincs ennyi pénzem.
— Neked soha semmire sincs! Bezzeg rongyokra van? Meg mindenféle kencékre?
Eszter lesütötte a szemét. A keze száraz volt, a körmein nem volt lakk; már régóta mindent maga intézett, maga spórolt, maga javított meg. Utoljára télen vett magának új ruhát, azt is csak azért, mert a régi már vállalhatatlanul elkopott.
— Gergőnek van háza — mondta halkan. — Ha valóban muszáj, vehetne fel rá hitelt.
Az anyja erre úgy kapta fel a fejét, mintha sértést hallott volna.
— Gergő így is rengeteget dolgozik! Tervei vannak, vállalásai, komoly dolgai. Egy férfit nem lehet ilyen apróságokkal zaklatni. De te? Vénlány vagy, csak magaddal törődsz. A gyerek dolga, hogy segítse a szüleit!
— És ez a kötelesség miért csak az enyém?
— Mert te vagy az idősebb! Mert nő vagy! És mert én ezt mondom!
A vízforraló kattanása élesen vágott közéjük. Eszter felállt, és lekapcsolta.
— Anya, én többé nem adok pénzt csak úgy. Ha valóban baj van, ha tényleg válságos a helyzet, megbeszéljük. De egy fizetős vizsgálat, amit állami ellátásban is el lehet intézni, nem vészhelyzet.
Az anyja olyan hirtelen ugrott fel, hogy a szék felsikoltott a padlón.
— Hogy mersz így beszélni velem? Én taníttattalak, én neveltelek fel!
— Állami helyen tanultam. Tizennyolc éves korom óta dolgozom. Gergőt is te nevelted fel, tőle mégsem kérsz számon semmit.
— Tűnj a szemem elől! — kapta fel a táskáját az asszony. — Látni sem akarlak többé, hálátlan teremtés!
Az ajtó becsapódott mögötte. A lakásban hirtelen olyan csend lett, mintha valaki elzárta volna a levegőt.
Eszter az előszobában lecsúszott a fal tövébe. Hátát a hideg vakolatnak támasztotta, és hagyta, hogy a könnyei végigfolyjanak az arcán. Nem is igazán a fájdalomtól sírt, inkább a kimerültségtől, attól az évek óta gyűlő fáradtságtól, amely most egyszerre szakadt rá.
És ebben a tompa kimerültségben váratlanul felbukkant valami új. Egy érzés, amelyet korábban nem ismert: kibírta. Nem hátrált meg.
Ezután hosszú, nyomasztó időszak következett. Nem látványos veszekedésekből állt, hanem ragacsos, fullasztó nyomásból. A telefon a legrosszabb pillanatokban kezdett rezegni: hajnalban, óra közben, éjszaka. Az anyja újra és újra hívta, makacsul, mintha a csöngéssel át tudna törni minden falon. Gergő rövid, durva üzeneteket küldött, nem finomkodott, nem válogatta meg a szavait. Aztán sorra megjelentek mások is: távoli rokonok, közeli ismerősök, olyan emberek, akik addig alig voltak jelen az életében, most mégis hirtelen pontosan tudták, mit kellene tennie.
Néhány nap után Eszter már nem vette fel. Később lenémította a készüléket. Végül, hosszú évek óta először, teljesen kikapcsolta.
Az iskolában hamar feltűnt a változás.
— Mintha kicseréltek volna — jegyezte meg óvatosan az igazgatóhelyettes, amikor egy értekezlet után visszatartotta. — Nem vagy beteg?
— Nem — felelte Eszter, és bólintott. — Csak letettem azt, amit nem nekem kellett volna cipelnem.
A mondat meglepően biztosan hangzott, még a saját fülében is.
Lassan elkezdte megtenni mindazt, amit évekig halogatott. Bérletet váltott egy edzőterembe, nem azért, hogy bárkinek megfeleljen, hanem hogy legyen hol kiengednie a feszültséget. Lecserélte a munkahelyi laptopját, mert a régi már alig bírta, és elege lett abból, hogy mindig azt mondja magának: még egy kicsit kibírom. Vett egy jegyet, és két napra elutazott Pécsre. Nem szervezett programot, nem vitt társaságot; csak ment, amerre kedve tartotta, és akkor fordult vissza, amikor ő akart.
Egy hónap múlva üzenet érkezett az anyjától. Rövid volt, tárgyilagos.