abba az épületbe, amelybe az apjuk az utolsó erejét is beleadta, és amelyet nem sokkal a halála előtt sikerült végre befejeznie.
— Úgy döntöttem, a házat Gergő nevére íratom — közölte az anyjuk meglepően higgadt hangon. — Így lesz a legésszerűbb. Egy férfinak kell valami biztos támasz az életben.
Eszter némán kavargatta a teáját. Gergő arcán még csak meglepetés sem suhant át.
Akkor még nem sejtette, hogy ez a hallgatás egyszer élete egyik legsúlyosabb hibájává növi ki magát.
Eszter hosszú úton jutott haza. Át kellett szállnia, a busz zsúfolt volt, az ablakok bepárásodtak az utasok leheletétől. Amikor végre belépett az albérletébe, első dolga az volt, hogy ledobja magáról a kabátot. Egy darabig mozdulatlanul állt a konyha közepén, sötétben. Aztán mégis felkapcsolta a villanyt, vizet tett fel, és leült az asztalhoz.
Megnyitotta a telefonját. A hírfolyam szinte magától pörgött tovább, majd hirtelen megállt egy ismerős arcnál. Gergő volt az. Mosolygott, könnyednek és elégedettnek látszott. A képen grillsütő, vendégek, a vidéki ház terasza. A rövid képaláírás szinte odaszúrt:
„Hétvége nálam.”
Ez az egy szó fájt a legjobban.
Eszter letette a készüléket, és elővette a papírokkal teli mappát. Könyvelőként megszokta, hogy mindennek nyoma van. Átutalások, blokkok, számlák, bizonylatok. Érzelem nélkül kezdett számolni, úgy, mintha egy jelentést készítene. Az összeg lassan, de megállíthatatlanul nőtt. Gyógyszerekre. Orvosokra. Javításokra abban a házban, amelyhez hivatalosan semmi köze nem volt. Ajándékokra Gergőnek, mert „ne sértődjön meg”, meg mert „mégiscsak ünnep van”.
A saját tervei közben mindig hátrébb csúsztak. Lakás? Majd később. Pihenés? Egyszer talán. Új ruha? Csak akkor, ha a régi már végképp hordhatatlanná válik.
A telefon élesen csörögni kezdett. Eszter ránézett a kijelzőre, de nem vette fel. Egy perc múlva üzenet érkezett, tele indulatos felkiáltójelekkel. Nem is olvasta végig; a lényegét rég kívülről ismerte.
Megnyitotta a reggeli beszélgetést, és újra meglátta a saját rövid válaszát. Világos volt. Tömör. Magyarázkodás nélküli.
És abban a pillanatban megértette: nem történt semmi végzetes. Nem dőlt össze a ház, nem szakadt rá az ég. A szomszéd lakásból hangos nevetés szűrődött át, a tűzhelyen forrni kezdett a víz, odakint az út tompán zúgott.
Eszter kortyolt egyet a forró teából, majd felhívta Nórát.
— Otthon vagy? — kérdezte halkan. — Nagyon beszélnem kell veled.
Nóra lakása meleg volt, kicsit szűkös, mégis békés. Gyerekrajzok tapadtak a hűtőre, sütemény illata lengte be a konyhát, minden azt sugallta, hogy ott valódi, hétköznapi élet zajlik. Eszter leült az asztal mellé, sokáig nem szólt semmit, aztán kimondta azt, amit korábban még gondolatban is félt megfogalmazni:
— Belefáradtam abba, hogy mindig rám pakolnak mindent.
Nóra figyelmesen nézte, majd lassan bólintott.
— Üdv a normális életben. Csak neked túl sokáig tartott idáig eljutni.
Másnap az anyjuk minden előzetes jelzés nélkül jelent meg az ajtóban. Eszter épp csak hazaért a munkából, alig vette le a kabátját, amikor éles kopogás hasított a csendbe. Ajtót nyitott, és azonnal felismerte azt a tekintetet: súlyos volt, vádló, perzselő.
— Van neked egyáltalán lelkiismereted? — ez volt az első mondata, miközben már lépett is befelé.
Eszter nem válaszolt. Megfordult, bement a konyhába, felkapcsolta a lámpát, és feltette a vizet. A csapból zubogó víz kitöltötte a közöttük feszülő csendet. Az anyja utána ment.