Vasárnaponként főzött. Addig még sosem láttam férfit, aki ennyi türelemmel, ilyen ráérősen és szemmel látható örömmel bíbelődött volna az étellel. A borscsa például jobb volt, mint az enyém; ezt minden sértődöttség nélkül el kellett ismernem.
Aztán szép lassan előkerültek az apróságok.
Először a fia, Gábor miatt. Este tízkor csörgött a telefon, István kiment a konyhába, és majdnem fél órán át beszélt vele. Amikor visszajött, már nagyon összeszedettnek tűnt, és megkért, hogy „csak jövő hétig” adjak kölcsön neki valamennyit, mert Gábornak gondja akadt az autójával. Nem volt nagy összeg, nem kezdtem el filléreskedni.
Egy hét múlva megint Gábor jelentkezett. Akkor már más ügyben.
Nem számolgattam. Csak elkezdtem észrevenni a mintát.
A lányom, Anna Pest megye egyik csendesebb részén él. Havonta egyszer szokott bejönni hozzám, és magával hozza az unokámat is. Márk hatéves, engem „Kati mamának” hív, és mindig kiköti, hogy lyukacsos palacsintát süssek neki, ne egyszerű kerekeket.
Amikor Anna először jött át azután, hogy István hozzám költözött, ő is otthon volt. Márk azonnal odament hozzá ismerkedni; ő egyáltalán nem fél az emberektől, ezt Annától örökölte. Felmászott mellé a kanapéra, és lelkesen mutogatta neki a kisautóját. István pedig úgy nézett rá… mintha egy tárgy lenne a szobában. Nem volt benne durvaság. Inkább csak közöny: mintha valami megjelent volna, ami hamarosan úgyis eltűnik.
Anna később a konyhában halkan megkérdezte:
– Anya, ő egyáltalán szereti a gyerekeket?
Azt feleltem, talán csak nincs hozzászokva. Gábor már felnőtt ember.
Anna bólintott. Udvarias lány, nem feszegette tovább.
A fordulópont júliusban jött el. Márk megbetegedett; semmi különös, sima megfázás, csak lázzal. Anna pánikban hívott, mert ő maga is kidőlt, a férje pedig vidéken volt munkaügyben. „Anya, el tudnál jönni?”
Tizenöt perc alatt összekaptam magam. Istvánnal aznap estére programunk volt: vacsora, ráadásul egy rakparti helyre készültünk, ahová már régóta el akart menni.
Mondtam neki, hogy Anna nem bírja egyedül, Márk beteg, mennem kell.
Rám nézett. Nem haragosan, inkább valami könnyű értetlenséggel, mintha teljesen ésszerűtlen dolgot jelentettem volna ki.