István márciusban bukkant fel az életemben. Odakint vizes hó esett, latyak borította az utcákat, én pedig a szupermarket pénztáránál álltam, és hiába kutattam a táskámban a bankkártyám után. A mögöttem várakozók egyre türelmetlenebbül sóhajtoztak. Ő a sorban másodikként állt, és csak ennyit mondott:
– Ne kapkodjon, semmi baj.
Egyszerűen mondta. Nem volt benne szemrehányás, sem ingerültség.
Hátrafordultam. Olyan ötvenöt körüli férfi lehetett, kabátban, teljesen hétköznapi arccal, de a mosolya meleg volt. Nem az a kötelező udvariasság.
A kijáratnál szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy szinte egymás mellett lakunk, két szomszédos házban. Ő három éve özvegy volt, én pedig nyolc éve elvált asszony.
Egy hét múlva meghívott egy kiállításra.
Később elmeséltem az egészet a barátnőmnek, Évának, ő pedig azonnal rákérdezett:
– Lakása van legalább?
Éva mindig két lábbal állt a földön.
Lakása volt. Autója is. Munkája is akadt, valami építőipari területen, de pontosabban nem faggattam. Akkor úgy éreztem, ez mellékes. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy figyel rám. Nem csak udvariasan bólogat, hanem valóban hallja, amit mondok.
És meg is jegyezte. Egyszer futólag említettem, hogy a meggyes pitét szeretem, nem az almásat, mert az almás nekem valahogy mindig szomorkás. A következő találkozón meggyes pitével érkezett. Abból a Kossuth utcai pékségből vette, amelyet csak egyszer, mellékesen hoztam szóba.
Na, ez volt az, ami megtört bennem valamit. Az ilyen apróságok mindig betalálnak.
Májusban azt mondta, költözzünk össze.
Mindössze két hónapja találkozgattunk. Még arra sem volt igazán időm, hogy eldöntsem, szeretem-e az illatát.
– Katalin, már nem vagyunk húszévesek – mondta. – Minek húzni az időt?
Megcáfolhatatlanul hangzott. Bólintottam.
Aztán hazafelé menet mégis az járt a fejemben: várjunk csak. Ez túl gyors. Két hónap szinte semmi.
Mégis felhívtam, és azt mondtam: próbáljuk meg.
Hozzám költözött. Az ő lakásában éppen valamelyik rokona lakott, és kellemetlen lett volna kitenni őket, mert „már épp berendezkedtek”. Rendben, gondoltam, az én háromszobás lakásom tágas, elférünk.
Az első két hét olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna.