– Tényleg nem – mondta Kinga rekedten. – Azt mesélte, hogy maguk már régóta külön élnek. Hogy maga nem szereti őt, az anyja beteg, és ő visz a hátán mindent egyedül.
– Ő legfeljebb a takarót húzza – felelte Nóra. – Azt is maga felé.
Kinga váratlanul elmosolyodott. Nem vidáman, inkább úgy, mint aki először hall valami pontosat egy hosszú hazugság után.
– Maga erős nő.
– Nem – rázta meg a fejét Nóra. – Csak belefáradtam abba, hogy menetrend szerint legyek gyenge.
Ott álltak a vizes hóesésben ketten: két nő, akiket ugyanaz a férfi igyekezett külön rekeszekbe zárni a saját életében. Csakhogy a rekeszek most egyszerre kinyíltak, és nem szerelem illata áradt belőlük, hanem állott, elfelejtett ruháké.
– Én kilépek ebből – szólalt meg Kinga.
– Én már megtettem – válaszolta Nóra.
– Akkor sok szerencsét mindkettőnknek.
– Sok szerencsét – bólintott Nóra. – És normális vérnyomást.
A kórházi jelenet után minden hirtelen felgyorsult. Gábor telefonált, üzeneteket küldött, fenyegetőzött, majd könyörgésre váltott, aztán újra fenyegetett. Az üzenetei olyanok voltak, mint az áprilisi időjárás: „Tönkretetted az életemet”, „Szeretlek”, „Nélkülem senki vagy”, „Kezdjük újra”, „Anya sír”, „Mindent megmagyarázok”, „Ezt még megbánod”. Nóra egyetlen sort sem törölt. Mindent elmentett. Az ügyvédnő kifejezetten helyeselte.
A bíróságra Gábor új kabátban érkezett, és olyan arccal, mintha a Magyar Köztársaság személyesen sértette volna vérig. Erzsébet is megjelent, noha senki sem hívta. Leült a folyosón, és apró kortyokban, feltűnő lassúsággal ivott egy palack vízből, mint egy vidéki színház túl sokat próbált mártírja.
– Nórikám – szólította meg, amikor Nóra közelebb ért –, még nem késő észhez térni. A te korodban a válás nem szabadság, hanem üres szoba.
– Egy üres szoba még mindig jobb, mint egy hazugságokkal telezsúfolt ház – mondta Nóra.
– Nagy szavak – horkant fel az anyósa. – Az élet majd hamar kijózanít.
– Az élet már oktatott engem eleget – nézett rá Nóra. – Csak korábban maguk helyett is én írtam a jegyzeteket.
Gábor odalépett hozzájuk, és lehalkított hangon megszólalt:
– Ezt intézzük botrány nélkül. A válásba belemegyek. De a pénzhez ne nyúlj. Az mind az enyém.
– Ami a tiéd, az anyád, Kinga, a vérnyomásod meg a kefired – felelte Nóra nyugodtan. – A többiről majd a papírok döntenek.
A tárgyalás egyáltalán nem hasonlított a filmekre. Nem volt kalapácscsapás, drámai beismerés, zokogó tanú. Egy fáradt tekintetű nő ült a bírói pulpitus mögött, kérdezett, iratokat lapozott, néha a szemüvege fölött pillantott rájuk. A házasságot felbontották. A vagyonmegosztásra külön eljárást tűztek ki. Gábor megpróbált vitázni a megtakarításokról, de Nóránál ott voltak a számlakivonatok. Mindent magával vitt: a felújítás számláit, az átutalásokat, a befizetéseket, még annak a bizonyos konyhabútornak a papírját is, amelyet három hétig válogattak, miközben Gábor azt hajtogatta, hogy a bézs szín praktikus. A bézs végül nemcsak praktikusnak, hanem bizonyító erejűnek is bizonyult.
Az ülés után Erzsébet a kijáratnál utolérte.
– Most elégedett vagy? – sziszegte. – Szétverted a családot, pénzt akarsz kiszedni belőlünk, a fiamat pedig megszégyenítetted.
– Erzsébet – mondta Nóra halkan –, a fia ebben egyedül is remek munkát végzett. Én csak abbahagytam, hogy tartsam neki a díszletet.
Az anyósa ekkor hirtelen lendítette a kezét. Nem erősen, inkább öregasszonyosan esetlen mozdulattal, de a tenyere Nóra arca felé indult. Nóra elkapta a csuklóját.
– Ne tegye – szólt rá csendesen. – Kamerák vannak.
Erzsébet megmerevedett. A szemében félelem villant. Nem Nórától félt, hanem attól, ami következhet. Ez volt az igazán őszinte pillanat: nem a lelkiismeret állította meg, hanem a megfigyelőkamera.
– Maga kegyetlen lett – suttogta az anyósa.
– Nem – engedte el Nóra a kezét. – Csak többé nem vagyok kényelmes.
Néhány hónappal később Nóra kivett egy apró garzont ugyanabban az agglomerációs városrészben. Már nem szobát, hanem saját lakást. Kopott bútorok álltak benne, a tűzhelyen az egyik főzőlap külön hisztis természetet kapott, az ablakból nyárfákra és egy buszmegállóra lehetett látni. A vagyonmegosztás után kapott pénzből sikerült lezárnia az adósságait, vett egy rendes matracot és egy mosógépet is. A gép hangos volt, de becsületes: ha zúgott, legalább dolgozott. Nóra ezt a tulajdonságot a háztartási eszközökben lassan többre becsülte, mint valaha az emberekben.
Mária eleinte zsörtölődött, aztán egy nap mégis beállított hozzá egy üveg kovászos uborkával és három tanáccsal, amelyek közül kettő kifejezetten károsnak tűnt.
– Nem is rossz ez nálad – állapította meg, miközben körbejárta a lakást. – Tiszta. Csak nagyon magányos.
– Anya, a magány az, amikor van melletted valaki, még sincs kivel beszélned – felelte Nóra, és teát töltött. – Itt egyszerűen csak csend van.
Mária leült az ablak mellé, és hosszan nézte a buszmegállót.
– Én is el akartam menni apádtól – mondta egyszer csak.
Nóra kezében megállt a csésze.
– Mikor?
– Sokszor. Főleg azután, hogy eljátszotta a prémiumát. Te még kicsi voltál. Már elővettem a bőröndöt, de nagyanyád azt mondta: „Hová mennél gyerekkel? Kinevetnek az emberek.” Én meg maradtam. Az emberek persze így is nevettek. Csak más miatt.
Sóhajtott, aztán halkan hozzátette:
– Lehet, hogy te jól tetted. Csak félek érted.
Nóra odalépett hozzá, és átölelte a vállát.
– Én is félek, anya.
– Akkor is élj – mondta Mária, és zavartan megveregette a lánya kezét. – Attól, hogy valami ijesztő, még nem tilos.
Tavasszal Nóra hosszú évek után először töltött el úgy egy szombatot, ahogyan neki esett jól. Kilencig aludt, nem csörgésre, hanem napfényre ébredt. Főzött magának kávét. Később kiment a piacra, vett retket, sajtot, új zoknit, és egy cserepes virágot is: furcsa kis növény volt, sárga levelekkel, mintha ő is épp elvált volna, és most elhatározta volna, hogy újrakezdi. Hazafelé összefutott Judittal.
– Na, jelentkezett még az exférj? – kérdezte az asszony.
– Jelentkezett. Beszélni akart.
– És?
– Mondtam neki, hogy írja le. A szóbeli forma nálunk kimerítette a lehetőségeit.
Judit elégedetten bólintott.
– Helyes. A férfiak általában sokkal érthetőbbé válnak, ha dokumentummá alakítják őket.
Az utolsó nagy fordulat nyáron érkezett. Nóra kapott egy távmunkás könyvelési megbízást Réka egyik ismerősétől. Kicsi cég volt, de tisztességesen fizettek. Aztán jött még egy ügyfél. Később a főállásában a vezetője előléptetést ajánlott neki: kiderült, hogy egy nő, aki képes túlélni egy válást, az adóhatósági ellenőrzést szinte pihenésként kezeli.
Egyik este Nóra a saját erkélyén ült. Lent kamaszok suhantak rollerekkel, a ház előtt valaki parkolóhely miatt veszekedett, a szomszéd erkélyről sült krumpli illata szállt át, és vele együtt egy különösebb igények nélküli, hétköznapi életé. A telefonja megrezzent. Gábortól érkezett üzenet:
„Nóra, anya eladta a házat. Nehéz neki egyedül. Én nem bírom. Nem beszélhetnénk?”
Nóra sokáig nézte a kijelzőt. Aztán bepötyögte:
„Beszéljenek a szociális szolgálattal, az ingatlanossal és egy terapeutával. Velem csak a még nyitott jogi ügyekben.”
Elküldte. Nem örömöt érzett. Az túl egyszerű lett volna. Inkább valami egyenletességet, belső simaságot. Mintha odabent végre átrendezték volna a bútorokat: a bűntudat nehéz szekrényét elhúzták az ablak elől, és újra látszott az ég.
Egy perc múlva újabb üzenet érkezett:
„Nagyon kemény lettél.”
Nóra elmosolyodott, és visszaírta:
„Nem. Csak már nem vagyok veteményeságy.”
A telefont kijelzővel lefelé letette az asztalra. A lakásban csend volt. Nem üresség, hanem csend. Az ablakpárkányon ott állt a sárga levelű virág: makacs, kissé nevetséges, de élő. Nóra felemelte a teáscsészéjét, és hirtelen nevetni kezdett. Nem Gáboron nevetett, nem Erzsébeten, még csak nem is a régi önmagán. Az egész nagy, háztartási birodalmon nevetett, ahol a nőket évtizedeken át arra tanították, hogy legyenek puha rongyok, aztán csodálkoztak, amikor egy nap valamelyik kicsavarja magát, kisimul, és többé nem akar más lába előtt heverni.
A szombat telefoncsörgés nélkül ért véget. Ez nem képeslapra való boldogság volt, nem győzelmi induló, nem visszakapott fiatalság. Hanem felnőtt, józan, kissé fáradt élet. A sajátja. És éppen ezért végre valódi.