Sokáig nem szólalt meg. A tekintetében most valami idegen villant: nem szeretet, nem bűnbánat, hanem hideg mérlegelés. Nóra ismerte ezt a nézést. Ugyanígy válogatott csempét a fürdőszobába: csúnya ugyan, de ha elég nagy az árengedmény, el lehet viselni.
– Ezt még meg fogod bánni – mondta végül.
– Lehet – felelte Nóra. – De az az én megbánásom lesz. Nem a te napirended része.
Gábor elment. Az ajtó nagyot csattant mögötte. A vezető kisvártatva előbújt az irodájából, zavartan megköszörülte a torkát.
– Nóra, kér egy teát? – kérdezte, és ebben az egyszerű mondatban több emberség volt, mint sok házasságban összesen.
Aznap este Nóra már egy ügyvédnél ült. Az asszony negyven körüli lehetett, rövidre nyírt hajjal, száraz hanggal és olyan szemmel, amelynek már elmesélték az emberi ostobaság minden ismert változatát. Figyelmesen végighallgatta Nórát, közben dátumokat, papírokat, tulajdonokat, tartozásokat tisztázott.
– A házasság előtt vásárolt lakás főszabály szerint annál marad, akié volt, kivéve, ha közös pénzből olyan mértékű ráfordítás történt, ami érezhetően növelte az értékét – magyarázta. – Volt nagyobb felújítás?
– Laminált padló, új konyha, beüvegeztük és szigeteltük az erkélyt, kicseréltük a vízvezetékeket, szanitereket – sorolta Nóra. – A blokkok egy része megvan. Néhány Gábornál lehet.
– Szedjen össze mindent, ami fellelhető. A megtakarításokról bankszámlakivonatok kellenek. A hitelekről szintén. És még valami: ha fenyegetőzik, mindent mentsen el. Üzenetet nem törlünk.
– És ha az anyja telefonál, és átkokat szór rám?
Az ügyvédnő ekkor először elmosolyodott.
– Az átok önmagában nem bizonyíték. De egy hangfelvétel jól jöhet, ha fenyegetés is elhangzik rajta. Csak ne provokálja.
– Neki már az is provokáció, hogy létezem – jegyezte meg Nóra.
Egy hét múlva kivett egy szobát Juditnál, egy özvegyasszonynál a város szélén. A munkahelyéig negyven percet kellett zötykölődnie vonattal, viszont a bérleti díj elviselhető volt. Judit valaha kémiát tanított, és úgy beszélt, mintha minden mondatát előbb kémcsőbe töltené, hogy megnézze, milyen reakciót vált ki.
– Elhagyta a férje? – kérdezte már az első találkozáskor.
– Én jöttem el.
– Az ritkább eset – állapította meg Judit. – Nálunk a nők többnyire legfeljebb a boltig mennek el, aztán visszatérnek kaporral meg bűntudattal.
A szoba apró volt: ágy, szekrény, íróasztal, az ablak alatt garázsok sora. Vasárnaponként férfiak bütykölték odalent az autóikat, és olyan hangsúllyal káromkodtak, mintha hazafias költeményeket szavalnának. Nóra vett magának egy vízforralót, két törölközőt, egy olcsó serpenyőt, és hirtelen úgy érezte magát, mint egy egyetemista – csak visszerekkel és némi családjogi tájékozottsággal.
Az első igazán váratlan ütés nem Gábortól érkezett. Erzsébet hívta fel.
– Nóra, azonnal ide kell jönnöd – kezdte köszönés nélkül.
– Nem.
– Nem érted. Gábor kórházba került.
Nóra szíve összerándult.
– Mi történt?
– Vérnyomás, szív, idegek! – Erzsébet hangja remegett, de a remegés alatt diadalmas felhang is bujkált: látod, idáig juttattad. – Összeesett a munkahelyén. Az orvosok szerint a stressz.
Nóra lehunyta a szemét. Odabent azonnal megmozdult a régi, begyakorolt reflex: rohanni, menteni, simogatni, bocsánatot kérni azért, mert mások képtelenek irányítás nélkül életben maradni.
– Melyik kórházban van? – kérdezte végül.
Erzsébet megmondta.
Nóra elment. A kórteremben Gábor melegítőnadrágban feküdt, savanyú arccal, telefonját szorongatva. Az éjjeliszekrényen banánok, joghurtok és három csomag keksz sorakozott. A jelek szerint a stresszterápia jelentős mennyiségű szénhidrátot tartalmazott.
– Mégis eljöttél – mondta Gábor.
– Hogy vagy?
– Mintha érdekelne.
– Ha nem érdekelne, most otthon ülnék és teát innék.
Erzsébet az ablak mellett ült, és úgy meredt Nórára, mintha végrehajtó lépett volna be a kórterembe.
– Nézd csak meg – sziszegte az anyósa. – Ide juttattad a férjedet. Miattad nem alszik éjszakánként.
– Miattam? – Nóra letette a táskáját egy székre. – Vagy amiatt, hogy tíz év után először saját magának kellett időpontot kérnie orvoshoz?
– Ne pimaszkodjon velem – vágta rá Erzsébet.
– Nem pimaszkodom. Pontosítom a diagnózist.
Gábor összehúzta a szemét.
– Nóra, hagyd abba. Anya aggódik.
– Látom. Olyan lendülettel aggódik, hogy közben mindenkinek felmegy a vérnyomása.
Erzsébet felpattant.
– Hálátlan vagy! Befogadtalak a családba!
– Nem befogadott, Erzsébet. Forgalomba vett. A kettő között van némi különbség.
– Én csak jót akartam neked!
– Ön azt akarta, hogy kényelmes legyek. A jóság még csak a közelében sem járt ennek.
– Gábor, hallod ezt? – fordult a fiához Erzsébet. – Beteg ember mellett sérteget engem!
– Anya, ülj le – mondta Gábor fáradtan.
És ekkor olyasmi történt, amire Nóra egyáltalán nem számított. A kórterem ajtaján belépett egy körülbelül harmincöt éves nő. Magas volt, ápolt, drága pufidzsekit viselt, kezében gyógyszertári zacskót tartott. Amint meglátta Nórát, megtorpant.
– Jaj – mondta zavartan. – Azt hiszem, rosszkor jöttem.
Nóra Gáborra nézett. A férfi arca nem elsápadt és nem is elvörösödött; inkább valami szürkés, irodai árnyalatot vett fel.
– Maga kicsoda? – kérdezte Nóra nyugodt hangon.
A nő elbizonytalanodott.
– Én… Kinga vagyok. A munkahelyéről.
Erzsébet hirtelen olyan elszántan kezdte igazgatni a függönyt, mintha Magyarország jövője a redők pontos állásán múlna.
– A munkahelyéről – ismételte Nóra. – Gábornak igazán gondoskodó munkahelye van. Patikába jár, joghurtot hoz, és kopogás nélkül besétál a kórterembe.
Kinga arca kipirult.
– Gábor azt mondta, elvált.
A kórteremre csend ereszkedett. Még a paraván mögött fekvő beteg is abbahagyta a horkolást.
– Egyelőre nem – felelte Nóra. – De amint látja, az eljárás orvosi felügyelet mellett zajlik.
Gábor felült az ágyon.
– Nóra, ne kezdd.
– Még el sem kezdtem. Úgy tűnik, te már jó ideje elkezdted.
Kinga lassan az éjjeliszekrényre tette a zacskót.
– Gábor, te azt mondtad, a feleséged egy éve elköltözött tőled – szólalt meg. – És csak a papírokat nem intéztétek el.
– Kinga, menj ki – mondta Gábor.
– Dehogy menjen – vágott közbe Nóra. – Maradjon csak. Úgyis családi értekezletet tartunk, némi munkahelyi megbeszéléssel kiegészítve.
Erzsébet élesen feléjük fordult.
– Ez most lényegtelen! A fontos az, hogy te magára hagytad a férjedet!
– Erzsébet – Nóra egyenesen a szemébe nézett –, maga tudott róla?
Az anyósa elkapta a tekintetét.
A válasz ott volt készen. Nem szavakban, hanem a nyakában, a vállában, az ujjaiban, ahogy idegesen gyűrögette a zsebkendőjét.
– Tudott – mondta Nóra halkan. – Persze, hogy tudott. És közben engem hívott ablakot pucolni.
– Anya vagyok – suttogta Erzsébet. – A fiamat védtem.
– Nem – felelte Nóra. – A saját kényelmes kis világát védte. Azt, amelyben a fia rendes ember, a feleség tűr, a szerető várakozik, ön pedig kapával a kezében vezényli a díszszemlét.
Kinga váratlanul felnevetett. Rövid, keserű nevetés volt.
– A szerető várakozik – ismételte. – Hát ez remek. Én meg azt hittem, nagyjából már menyasszony vagyok. Gábor, te zseni vagy. Anyád, a feleséged meg én: három nő jut egy felnőtt kisfiúra. Nem kellene még egy szociális gondozót is igényelned?
– Kinga! – mordult rá Gábor.
– Ne üvölts – mondta Kinga. – Felmegy a vérnyomásod, aztán megint mi leszünk mindannyian a hibásak.
A paraván mögül valaki köhintett, majd megszólalt:
– Hölgyeim, csak folytassák. Elromlott a tévém, de ez a sorozat ingyen van.
Erzsébet felkapta a táskáját.
– Menjünk ki a folyosóra! – sziszegte. – Micsoda szégyen!
– A szégyen akkor történt, amikor maga tudott mindenről, és hallgatott – mondta Nóra. – Most csak az igazság jött be papucs nélkül.
Kilépett a kórházból, és megállt a lépcsőnél. Március volt, a nedves hó az aszfaltra hullva szürke latyakká olvadt. Egy perc sem telt bele, Kinga utolérte.
– Nóra? – szólt utána. – Várjon egy pillanatra.
Nóra megfordult.
– Bocsánatot akar kérni, vagy még rátenne egy lapáttal?
Kinga megállt előtte, és nehezen nyelt egyet.
– Nem tudtam.