Mindent: a pénzt, a napokat, a kék-zöld foltokat, és azt is, amit az ember méltóságán ejtenek.
Gábor végül elengedte. Nem azért, mert hirtelen hitt neki. Hanem mert most először látta meg rajta, hogy ez nem jelenet, nem női túlzás, nem „majd megnyugszik”. Nóra nem játszott.
Összecsatolta a táskáját. Az előszobában felhúzta a sportcipőjét, magára kapta az esőkabátját. Gábor a konyha ajtajánál állt, vörös arccal, dühösen, és valahogy mégis tanácstalanul, mintha valaki hirtelen kivette volna a kezéből a távirányítót, amellyel eddig az egész lakást kezelte.
– Ha most kimész ezen az ajtón, vissza se gyere – vetette oda.
– Nem is kifliért ugrom le – felelte Nóra.
A lépcsőházban macskaeledel, felmosóvíz és idegen vacsorák szaga keveredett. A lift természetesen megint valahol az örökkévalóságban időzött, ezért Nóra gyalog indult lefelé a hatodikról. Minden fordulónál úgy érezte, mintha egy láthatatlan zsákot húzna le a válláról. Az elsőn ez állt: „bírd ki”. A másodikon: „egy nőnek ez a dolga”. A harmadikon: „anyja egyedül van”. A negyediken: „ne hozz szégyent a családra”. Az ötödiken pedig az a különösen alattomos mondat: „ötvenkét évesen mégis kinek kellenél?”
A földszinten megállt, nagy levegőt vett, aztán hirtelen elnevette magát. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy az ember temetésen nevetne, ha már túl sokáig kellett volna tisztességesen viselkednie. A portásfülkéből Ágnes néni kidugta a fejét. A házban ő volt az élő hírügynökség, csak nyomdaköltség nélkül.
– Nóra, hát maga hová indul ezzel a nagy táskával? – kérdezte olyan mohó részvéttel, amely a társasházakban a napilapokat helyettesíti.
– Kiküldetésbe – mondta Nóra.
– És Gábor tud róla?
– Ő a kiküldetés vezetője – felelte Nóra. – Személyesen intézte a papírokat.
Ágnes néni keresztet vetett, bár a helyzethez látszólag semmi köze nem volt a vallásnak, aztán becsukta a kis ablakot. Másnapra az egész lépcsőház tudni fogja, hogy Nóra „cuccokkal” távozott, két nap múlva pedig a történet mellé már jár majd szerető, szekta és plasztikai műtétre felvett hitel is. A népi képzelet nem kér engedélyt, csak alapanyagot.
Réka régi, kinyúlt köntösben nyitott ajtót, az arcán zöld agyagpakolással. Úgy festett, mint egy sellő, aki csalódott a lakáshitelben.
– Te meg? – nézett rá.
– Eljöttem – mondta Nóra.
– Honnan?
– Gábortól.
– Végre – mondta Réka, és félreállt az ajtóból. – Gyere be. Már épp azon gondolkodtam, hogy túl nyugodt ez az este, valakinek igazán el kellene válnia.
Nóra belépett, és a fal mellé tette a táskáját. Réka lakása kicsi volt, meleg és zsúfolt, de nem rendetlenséggel, hanem élettel. Könyvek tornyosultak a polcokon és a földön, ruhaszárító állt a szobában, a konyhaszekrény tetején befőttesüvegekben rizs, lencse, hajdina és mindenféle „majd jó lesz valamire” lakott. A vízforraló zúgott, egy széken félbehagyott sál hevert, az ablakpárkányon pedig egy muskátli élt makacsul, ronda volt, de szemmel láthatóan erős önbizalommal rendelkezett.
– Mesélj – mondta Réka, miközben a csapnál lemosta magáról a zöld maszkot. – De azzal ne kezdd, hogy „én is hibás vagyok”. Attól kiütést kapok, és káromkodás nő rajtam.
Nóra elmondta. Nem egyszerre. Először csak darabokban, mintha kavicsokat rakna ki az asztalra. Aztán részletesebben. Végül már nem tudta megállítani a saját hangját. Beszélt a telefonokról, a veteményesről, a takarításról, az ablakokról, a tapétáról, Gáborról, a kefirjéről, a lakásról, a fenyegetésről. Réka nem szólt közbe, csak hallgatta. Egyszer azonban mégis felkapta a fejét.
– A kefirt üvegből itta?
– Abból.
– Na látod. Már ott elkezdődött a vég. Az a férfi, aki a közös üvegből iszik, valahol mélyen már az egész világot a saját nevére íratta.
Nevettek. A nevetésük kissé rekedt volt, akadozó, nem is igazán vidám. Majdnem sírás, csak annál keményebb.
Éjjel Nóra a kinyitható kanapén feküdt, egy szarvasmintás pléd alatt, és a plafont bámulta. A telefonja úgy villogott mellette, mint egy baleset helyszínén felejtett jelzőfény. Gábor tizenkétszer hívta. Erzsébet hétszer. Aztán üzenet érkezett az anyósától: „Nórácska, te tönkretetted a családot. Gábor teljesen fehér arccal ül.”
Nóra megpróbálta elképzelni Gábort fehéren. Nem sikerült. Gábor inkább vörös volt, mint egy régóta ki nem fizetett számla.
Reggel az anyja telefonált. Mária.
– Nóra, engem az előbb hívott Erzsébet – kezdte aggódó hangon. – Azt mondja, elszöktél otthonról. Mondd, te megőrültél?
Mária a város túlsó végén élt egy régi ötemeletes házban, nyáron is kendőt hordott, és szentül hitte, hogy minden családi csapás túlélhető, ha a szomszédok nem szereznek róla tudomást.
– Anya, nem szöktem el. Eljöttem – mondta Nóra.
– A mi korunkban nem jövünk el – sóhajtott Mária. – A mi korunkban tűrünk, kenegetjük az ízületeinket, és egészségműsorokat nézünk.
– Ötvenkét éves vagyok, nem százhetven.
– Ötven után egy nőnek ésszel kell élni – folytatta az anyja. – Hol fogsz lakni? Miből? Mégiscsak volt melletted egy férfi. Legalább nem ivott.
– Anya, az, hogy valaki nem iszik, nem szakma és nem erkölcsi érdem. Az az alapbeállítás.
– Jaj, de okos lettél – mondta Mária. – És aztán ki fog téged magához venni?
– Anya, nem vagyok leárazott lábas, hogy valaki „elvegyen”.
A vonal túlsó végén csend támadt. Nóra hirtelen rájött, hogy ez a beszélgetés félelmetesebb, mint az előző esti. Gábor nyersen nyomta le, erőből. Az anyja viszont szeretettel, félelemmel és egy olyan nemzedék tapasztalatával, amelyben a férj nélküli nő nem szabadnak számított, hanem hiányos készletnek.
– Holnap átmegyek hozzád – mondta végül Nóra szelídebben. – Megbeszéljük.
– Gyere – sóhajtotta Mária. – Csak ne büszkélkedni gyere. A büszkeségből nem lehet befizetni a rezsit.
– A megaláztatásból lehet?
– Nóra, ne kezdd.
Nóra bontotta a hívást, és felült a kanapén. Réka kávét tett elé.
– Mit mondott anyád?
– Azt, hogy lejárati idő közeli áru vagyok.
– Az anyák mind ezt mondják – legyintett Réka. – Őket is így tárolták.
Hétfőn Nóra bement dolgozni. A szeme alatt táskák ültek, a járása viszont megváltozott. Nem lett magabiztos, nem. Inkább olyan ember módjára lépdelt, aki jégen halad, és már tudja: ha beszakad alatta, akkor sem fog mozdulatlanul elsüllyedni, hanem úszni kezd.
Ebédidőben Gábor berontott az irodába. Nem egyszerűen megjelent, nem belépett, hanem betört, és magával hozta az utca szagát, az ingerültséget meg azt a férfiparfümöt, amely mindig többet ígért, mint amennyit teljesített. Eszterke, a titkárnő felkapta a fejét, az igazgató kinézett a szobájából, két művezető pedig mozdulatlanná dermedt a teljesítési igazolások fölött.
– Beszélnünk kell – mondta Gábor.
– Beszélj – felelte Nóra, és nem állt fel.
– Nem itt.
– Itt nagyobb biztonságban érzem magam – mondta. – Itt legalább a tanúk el tudnak számolni háromig.
A két művezető azonnal úgy tett, mintha a papírok minden betűje életbevágóan fontos volna, de a fülük akkorára nőtt, mint két parabolaantenna.
– Miket hordasz össze? – Gábor az asztal fölé hajolt. – Normálisan jöttem ide. Gyere haza. Anya ideges, én is ideges vagyok. Ne csináljunk ebből cirkuszt.
– A cirkusz otthon volt – mondta Nóra. – Idomított feleséggel, és a fő attrakcióval: „a nő eltűnik a veteményesben”.
– Nóra, elismerem, túltoltam – halkította le a hangját Gábor. – Szólok anyának, hogy kevesebbet zaklasson.
– Kevesebbet? Milyen nagylelkű. Tehát nem minden szombaton, csak minden másodikon? Köszönöm, földesuram, a jobbágyasszony meghatódva könnyezik.
– Te megváltoztál – mondta Gábor gyanakodva.
– Nem, Gábor. Csak elkezdtem hangosan kimondani, amit eddig lenyeltem.
– Nekünk normális családunk volt.
– Neked normális volt. Nekem bentlakásos háztartási szolgálat.
– Túlzol.
– Hát persze. A nő mindig túlzásba esik, ha elfárad. Ha hallgat, akkor bölcs. Ha segítséget kér, akkor hisztis. Ha elmegy, akkor családromboló. Remek rendszer, főleg mert a férfiaknak nagyon kényelmes.
Gábor kihúzta magát.
– Beadtad a válókeresetet?
– Munka után ügyvédhez megyek.
Erre elsápadt. Most valóban.
– Ezt nem mered megtenni.
– De. Nincsenek kiskorú gyerekeink, a lakás miatt nincs vitánk. Ha mindketten beleegyezünk, az anyakönyvvezetőnél is el lehet intézni. Ha nem egyezel bele, bíróságra megyek. A vagyonról külön beszélünk. Az autó a te neveden van, a lakás a házasság előtti vagyonod, igen. De a közös megtakarításokat, a befizetéseket, a háztartási gépeket, a számlákat mind végignézzük. Tíz évet nem üdülőben töltöttem.
– Ki akarsz fosztani? – csattant fel hangosan.
Eszterke felszisszent. A bajuszos művezető kiejtette a kezéből a tollat.
– Nem – mondta Nóra. – Csak úgy döntöttem, nem leszek tovább kényelmes bútordarab.
Gábor hosszan nézett rá.