– Holnap elmész anyádhoz, és kérlek, ne vágj olyan képet, mintha kényszermunkára adnának el – jelentette ki Gábor, rá sem pillantva Nórára. A hűtő előtt állt, egyenesen az üvegből itta a kefirt, és úgy tett, mint aki ura az egész világnak, bár ez az uralom valamiért mindig mások kimerültségéből táplálkozott.
Nóra a telefonját szorította. A kijelzőn még ott világítottak Erzsébet nem fogadott hívásai. Egy. Aztán még egy. Majd a harmadik. Az anyósa olyan kitartással próbálta elérni, mint egy behajtó, csak éppen nem pénzt követelt volna, hanem az ember lelkét.
– Holnap nem megyek – mondta Nóra halkan, mégis olyan határozottsággal, hogy a régi hűtő mintha egy pillanatra abbahagyta volna a zúgást.
– Tessék? – fordult felé lassan Gábor. Az arcán nem meglepetés látszott, inkább sértettség. Mintha egy hokedli egyszer csak bejelentette volna, hogy többé nem hajlandó hokedliként viselkedni.
– Azt mondtam, holnap nem megyek anyádhoz – ismételte Nóra. – Holnapután sem. És egyáltalán, többé nem vállalom a szombati hőstetteit kapával, ronggyal meg a családi hálátokkal együtt.
Gábor letette az üveget az asztalra. A kefir fehér csíkot hagyott az üveglapon, Nóra pedig önkéntelenül is arra gondolt: „Ezt is én törölhetem majd le.” Még a saját lázadása közepén is észrevette a foltokat. Talán ebben sűrűsödött össze az egész magyar családi történet: az egyik dobálja a szavakat, a másik takarítja utánuk a nyomokat.
– Nóra, most butaságokat beszélsz – közölte Gábor azzal a nyugalommal, amellyel a rendelőintézetben szokták mondani: „Időpont nincs, de tartson ki.” – Anya egyedül van. Nehéz neki. Ott a kert, a ház, az egészsége sem a régi már.
– Olyan egészsége van, hogy tegnap egy zsák földet átemelt a kerítésen Ilonának – húzta el a száját Nóra. – Láttam. Ilona kis híján maga is belezuhant abba a zsákba a hálálkodástól.
– Ne gúnyolódj – fintorgott Gábor. – Nem szeretem, amikor így beszélsz anyámról.
– Én meg azt nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy régi porszívóval. Bekapcsolják, dolgozik. Betolják a sarokba, hallgat.
– A feleségem vagy – mondta Gábor, és mintha maga is megijedt volna attól, hogyan hangzott ez. Nem vallomásként, hanem inkább leltári számként.
– Pontosan – felelte Nóra. – Feleség. Nem az anyád ingyenes hétvégi váltóműszakosa a veteményesben.
A telefon újra megszólalt. Erzsébet. A profilképen orgonalila kardigánban mosolygott, olyan frizurával, amely azt üzente: „mindent kézben tartok”. Olyan nő mosolya volt ez, aki régen rájött, hogy bármit lehet keményen követelni, ha elég lágy hangon teszi.
– Vedd fel – utasította Gábor.
– Nem.
– Nóra, ne rendezz jelenetet.
– Késő – mondta. – A függöny felment, a közönség a helyén ül, a főszereplő pedig kefirt iszik.
Gábor odalépett hozzá, és kikapta a kezéből a telefont. Nem durván, de elég gyorsan ahhoz, hogy Nóra érezze: még egy kevés, és megint arrébb teszik, mint egy vázát a komódon.
– Szia, anya – szólt bele Gábor, és a hangja rögtön gondoskodóvá, gyerekessé, szinte szirupossá vált. – Igen, itthon vagyok. Igen, itt van mellettem. Nem, nem beteg. Csak… beszélgetünk. Mi kell? Tapéta? A hálóba? Holnap? Persze, kimegy.
– Nem megyek ki – mondta Nóra hangosan.
Gábor a tenyerével letakarta a mikrofont, és sziszegve odavetette:
– Szégyenbe hozol.
– Te pedig hétvégente bérbe adsz – válaszolta Nóra. – Ráadásul szerződés és fizetség nélkül.
Gábor ismét a füléhez emelte a készüléket.
– Anya, visszahívlak – mondta feszült hangon. – Nem, minden rendben. Csak Nórának hangulata van. Hát tudod, milyenek a nők.
Letette. Az utolsó szót, hogy „nők”, olyan arccal ejtette ki, mintha a nők nem az emberiség fele lennének, hanem valami időszakos szövődmény.
Nóra előtt hirtelen élesen kirajzolódott az elmúlt három hónap. A város szélén töltött szombatok. Erzsébet háza a műanyag ablakokkal, amelyeket azért kellett lemosni, mert „te fiatal vagy, feléred”. Az ágyások, ahol a gaz gyorsabban nőtt, mint a családi megbecsülés. A veranda a margarétás viaszosvászonnal, amelyen Erzsébet gyógyszereket, napraforgómagot és utasításokat rendezgetett. A hangja: „Nórikám, itt még menj át egyszer.” „Nórikám, nem így kell fogni a kapát.” „Nórikám, a szalvétával körkörösen törlünk, nem összevissza.” Nórikám. Becézésbe csomagolt fojtókötél.
Nóra könyvelőként dolgozott egy kisebb építőipari cégnél, ahol pocakos férfiak autómosós blokkokat hoztak be, és kiküldetési költségnek nevezték őket. Heti öt napon át idegen számokat igazított helyre, hallgatta, ahogy az igazgató az adóhatóságot szidja, miközben az adóhatóság bizonyára épp az igazgatót emlegette. Esténként bolt, vacsora, mosás, számlák, telefon az anyjával, akinek a vérnyomása együtt ugrált a gyógyszerárakkal. A szombat pedig mindig Erzsébeté lett. Gábor ezalatt „regenerálódott a munkahét után”: edzőterem, szauna, foci, barátok, hosszas értekezések a férfiak fáradtságáról. Náluk a férfifáradtság szent állatnak számított: etették, simogatták, és soha senki nem merte megzavarni.
– Holnap elmész – mondta Gábor, most már minden kérlelés nélkül. – Ezt lezártuk.
– Nem – felelte Nóra.
– Úgy látom, nem érted. A lakás az enyém. Házasság előtt vettem. Jogilag nincs hozzá közöd. Én nem tartalak itt.
Nem először mondta ezt, de most először fordult elő, hogy Nóra nem dermedt meg tőle. Korábban ez a mondat úgy csapódott rá, mint egy pinceajtó: sötét, nyirkos, levegőtlen. Most viszont csak ennyi jutott eszébe: „És akkor mi van? Nem kastély.” Egy kétszobás lakás, a felpúposodott laminált padlóval az erkélynél, meg a szomszéddal, aki éjszakánként fúrógépet idomított.
– Rendben – mondta. – Ha nem tartasz, akkor megyek.
– Hová? – zavarodott meg Gábor.
– Az életbe. Állítólag létezik valahol. Anyád nélkül, de meleg vízzel.
Gábor gúnyosan felnevetett.
– Úgysem mész el. Csak ijesztgetsz.
Nóra bement a hálószobába, és elővette a nagy sporttáskát. Az alján ott feküdt a régi fürdőruhája, amelyet hat éve nem viselt. Először a hitel miatt maradt el a nyaralás, aztán a felújítás miatt, később az anyósa macskájának betegsége miatt, végül egyszerűen azért, mert Gábor „nem szereti a tengert, mindenhová bemegy a homok”. Nóra alsóneműt, farmert, két pulóvert, iratokat és egy kis dobozt tett a táskába, benne a fülbevalókkal, amelyeket a néhai nagymamájától kapott.
Gábor az ajtóban állt.
– Hallod te magad? – kérdezte már puhább hangon. – Tapéta miatt akarsz válni?
– Nem a tapéta miatt – felelte Nóra, miközben az iratokat egy mappába csúsztatta. – Hanem azért, mert amikor azt mondom, nehéz nekem, te azt hallod ki belőle, hogy még több munkát kell rám bízni. Azért, mert anyád dereka fáj, az enyém viszont ezek szerint köztulajdon. Azért, mert ebben a lakásban kötelességeim vannak, de szavam nincs.
– Már megint ezek a szép szövegek – mordult fel Gábor. – Réka mosta át az agyad? Az a nagy elvált filozófusnőd?
– Réka legalább magának tölti ki a teát – vágta rá Nóra. – Te meg tíz év házasság alatt sem tanultad meg, hol tartjuk a cukrot. Egy férfinak ez persze titkos tudás, majdnem szabadkőműves fokozat.
– Ne okoskodj – mondta Gábor, és elkapta a könyökét.
Nem fájt. De éppen elég volt. Nóra élesen kirántotta a karját.
– Ne érj hozzám – mondta.
– Különben mi lesz? – kérdezte Gábor, és a hangjában megvillant az a veszélyes férfiüresség, amikor az ember még nem döntötte el, bocsánatot kér-e, vagy inkább betöri az ajtót.
– Különben most nem a barátnőmhöz megyek, hanem a rendőrségre, és feljelentést teszek, amiért erőszakot alkalmazol – mondta Nóra. – És ne mereszd a szemed. Könyvelő vagyok, Gábor. Csendben vagyunk, amíg békén hagynak minket. Aztán pedig számolni kezdünk.