— Rendbe hozunk mindent.
Eszter lassan bólintott, mintha csak ízlelgetné a szavait, aztán csendesen megszólalt:
— Hadd idézzelek téged. — Felidézte azt a mondatot, amelyet nem is olyan régen vágott a fejéhez, és tagoltan, szinte hidegen mondta ki: — „Te csak azt akarod, hogy megint mindent elfelejtsek és lenyeljek.” Hát nem fogom. Nem felejtek. És többé semmit sem nyelek le. Soha.
Azzal becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat. Gábor még jó ideig ott ácsorgott a lépcsőházban. Talán reménykedett, talán nem tudta, merre induljon, talán csak most próbálta összerakni magában, mi történt. Végül elment. Léptei tompán visszhangoztak a folyosón, aztán elhaltak, és a lakásra végre valódi csend ereszkedett.
Eszter visszament a nappaliba, leült a kanapéra, és felkapcsolta a kis éjjeli lámpát. A régi bútorok a meleg, tompa fényben majdnem barátságosnak tűntek. A telefonjáért nyúlt, és felhívta Rékát, a barátnőjét, akivel már fél éve alig beszélt. Réka folyton dolgozott, Eszter pedig szégyellte újra meg újra ugyanazokat a panaszokat elővenni.
— Szia, Réka. Nem ébresztettelek fel?
— Eszter? Ilyenkor? Mi történt? Baj van?
— Történt valami — sóhajtott Eszter. — Kiraktam Gábort. És az anyját is. Azt hiszem, beadom a válókeresetet.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Aztán Réka olyat mondott, hogy Eszter majdnem kiejtette a kezéből a telefont.
— Hála az égnek. Komolyan, már attól féltem, sosem szánod rá magad. Őszintén megmondom: ez a házasság az első perctől hiba volt. Gábor nem érdemelt meg téged, az anyja pedig külön fejezet, sőt inkább diagnózis. Büszke vagyok rád, hogy kiszabadultál. Holnap gyere át. Van borom, sütöttem pitét is. Megünnepeljük a szabadságodat.
Eszter felnevetett. Napok óta először. A nevetése rekedt volt, megtört, mégis valódi. Megígérte, hogy átmegy, aztán letette.
A következő napok intézkedéssel, papírokkal és ideges telefonrezgésekkel teltek. Eszter beadta a válókeresetet. Gábor hívogatta, üzeneteket küldött: előbb dühöngött, aztán könyörgött, majd ismét támadó hangnemre váltott. Mária egy hosszú hangüzenetet is küldött, amelyben Esztert hibáztatta mindenért, a rossz időjárástól kezdve egészen a világ összes bajáig. De ennek már nem volt jelentősége. Eszter meg sem hallgatta, egyszerűen törölte. Nem sokkal később mindkettőjük számát letiltotta.
Két héttel később már abban az üres lakásban állt, amelyet elhatározott, hogy elad. Túl sok emlék tapadt a falakhoz. Túl sok fájdalom maradt a sarkokban, a szobák levegőjében, a küszöbökben. Az ingatlanos, egy fürge, tablettel rohangáló fiatal nő, már talált is vevőt, és minden jel arra mutatott, hogy az ügylet gyorsan lezárul. Eszter a pénzből egy apró garzont akart venni a város másik végén, közelebb egy parkhoz, és minél távolabb mindattól, amit maga mögött hagyott.
— Eszter, biztos benne, hogy nem szeretne még várni egy kicsit? — kérdezte az ingatlanos. — Hátha meggondolja magát.
Eszter körbenézett a kiürített szobán.
— Nem. Itt minden az ő gyengeségével és az anyja ordításával van átitatva. Nekem levegő kell. Tiszta levegő. És egy új kezdet.
Aláírta a szükséges iratokat, átvette az új lakás kulcsait, és egy esős keddi napon átköltözött. Két bőröndje volt, meg egy nagy táskája, benne azokkal a holmikkal, amelyeket valóban a sajátjának érzett. Az édesanyja is eljött segíteni. Együtt tologatták a bútorokat, felrakták a függönyöket, elrendezték a tányérokat és a bögréket. Este, amikor már a kis konyhában ültek két csésze tea mellett, az anyja halkan megkérdezte:
— Hogy vagy, kislányom? Nem bánod?
— Mit? — Eszter vállat vont. — A négy évet, amit egy idegenre pazaroltam? Azt bánom. De talán ezt az árat kellett megfizetnem azért, hogy végre felfogjam: nekem is jogom van élni. A saját életemet. Mások születésnapjai nélkül. Mások hisztije nélkül. Anélkül az örök bűntudat nélkül, hogy egyáltalán létezem.
Az anyja csak megsimította a kezét. Nem mondott semmit. Nem is volt szükség szavakra.
Egy hónappal később, amikor a fák már elvesztették a leveleiket, és a várost beborította az első hó, Eszter véletlenül összefutott Gáborral egy bevásárlóközpontban. Pontosabban csak meglátta. Egy nővel ment, alacsony, telt asszonnyal, rikító kabátban. A nő hangosan magyarázott valamit, Gábor pedig, ahogy mindig, egy fél lépéssel mögötte haladt, behúzott nyakkal, leszegett fejjel. Eszter azonnal felismerte azt a tartást, azt a pillantást, azt az állandó készenlétet, amellyel valaki bármikor aláveti magát a másik akaratának. Egy pillanatra még az is átfutott rajta, hogy ez a nő emlékezteti Máriára: ugyanaz a parancsoló mozdulat, ugyanaz az uralkodó hang.
Nem ment oda hozzájuk. Nem szólt rájuk. Csak megállt néhány másodpercre, és nézte, ahogy eltűnnek a mozgólépcső mögött. Aztán megfordult, és az ellenkező irányba indult. Arra, ahol az új kis lakása várta, az új munkája, az új tervei.
Aznap este a párkányon ült egy bögre kakaóval a kezében, és figyelte, ahogy a hópelyhek keringenek az utcai lámpa sárgás fényében. Bent csend volt, odakint puha tél. A lelke nyugodt maradt. Nem volt különösebben boldog, de szomorú sem. Egyszerűen béke volt benne. Olyan béke, amilyet már nagyon-nagyon régóta nem érzett.
Elalvás előtt csak egyetlen gondolat maradt benne, tisztán és világosan:
„Kijutottam. Megcsináltam. Mostantól úgy lesz, ahogy én akarom.”