— Egyszer is mellém álltál, amikor az anyád megalázott? Akár csak egyetlen alkalommal engem választottál?
Gábor nagy nehezen kipréselte magából a választ:
— Én… én mindig a családot választottam.
Ettől Eszternek szinte kedve támadt felnevetni, olyan keserűen csengett a mondat.
— Nem, Gábor. Te soha nem a családot választottad, hanem önmagadat. Pontosabban a saját kényelmedet. Könnyebb volt anyád háta mögé bújni, és úgy tenni, mintha semmi sem történne. Nem férfi vagy, hanem egy riadt kisfiú, aki még most is attól retteg, hogy anyuci rákiabál.
— Te aljas nőszemély! — visított fel Mária, miközben felkapta a táskáját az asztalról. — Hogy mered sértegetni az én fiamat? Majd én megmutatom neked! Ezt még nagyon meg fogod bánni!
Eszter tett egy lépést előre. A hangja már nem remegett, hűvösen és határozottan csengett.
— Hadd idézzek még valamit: „A beszélgetésnek vége. Itt semmiféle ünneplés nem lesz.” És most kérem, távozzanak a lakásomból. Nem hívtam önöket ide.
Mária dühtől fuldokolva kapkodta a levegőt. Az arca vörös foltokban égett, a nyakán kidagadtak az erek. Megragadta Gábort a karjánál fogva, és az ajtó felé rángatta, közben hálátlanságról, „feláldozott egész életről” és arról rikácsolt, hogy ilyen feleséget még az ellenségének sem kívánna. A bejárati ajtó nagyot csapódott mögöttük. A lakásra sűrű, szinte temetői csend telepedett, amelyet csak az üvegnek verődő esőcseppek kopogása és a konyhai óra egyenletes ketyegése tört meg.
Eszter lerogyott egy székre, és hosszú ideig mozdulatlanul bámult maga elé. Ujjai reszkettek, a szíve vadul verte a mellkasát, mégis valami különös, rég elfeledett érzés kúszott fel benne. Megkönnyebbülés. Mintha egy ólomsúlyú hátizsákot dobott volna le magáról, amelyet évek óta cipelt. Tudta, hogy Gábor most az anyjához megy, ott majd panaszkodik és nyafog, aztán talán visszatér, hogy „helyrehozza” a dolgokat. De belül már érezte: ezúttal nem fog meghátrálni.
Másnap lakatost hívott, és kicseréltette a bejárati ajtó zárjait. A lépcsőházban Ilona néni, a szomszéd, aki minden veszekedés akaratlan tanúja volt, fejcsóválva lépett oda hozzá.
— Jól tetted, kislányom, nagyon jól. Az a házisárkány előbb-utóbb sírba visz, a drága fia meg a kisujját sem mozdítaná érted. Hallottam ám mindent, ahogy itt ordított. Tarts ki.
Eszter bólintott, aztán visszament a lakásba. Most már valóban az ő vára volt. Végigjárta a szobákat, ujjait végighúzta a falon, az ajtófélfákon, a régi tálalószekrény peremén, amelyet még a szülei vettek. Mindez az övé volt. Csakis az övé.
Gábor három nap múlva jelent meg, este, amikor odakint már besűrűsödött az alkonyat. Sokáig toporgott az ajtó előtt, értetlenül próbálgatva a kulcsát, amely többé nem illett a zárba. Eszter meghallotta a motoszkálást, az ajtóhoz ment, és a kémlelőn át meglátta őt: görnyedt volt, szánalmas, kezében nejlonszatyor, benne egy üveg olcsó bor. Kinyitotta az ajtót, de a küszöbben maradt, elállva az útját.
— Eszter, engedj be — motyogta Gábor, kerülve a tekintetét. — Beszéljük meg. Gondolkodtam…
— Min gondolkodtál, Gábor? — kérdezte Eszter nyugodtan, de a hangja olyan hideg volt, mint az őszi szél.
— Hát… anyán. Tudom, túl messzire ment. Ezt belátom. De azért te sem viselkedtél helyesen. Miért kellett előtte ilyen keménynek lenned? Idősebb ember, tisztelet jár neki.
— Tisztelet? — Eszter keserűen elmosolyodott. — Hisztérikának nevezett, és az arcomba vágta, hogy nem tudok gyereket szülni. Mégis miféle tiszteletet vár ezek után? Felfogod egyáltalán, hogy egyetlen este alatt porig tiporta, ami még megmaradt bennem?
— Csak felkapta a vizet — hebegte Gábor, egyik lábáról a másikra állva. — Ismered őt, nem rosszindulatból mondta. Öreg már, nehéz neki. Hadd menjek be, jó?
— Nem, Gábor. Nem jössz be — rázta meg a fejét Eszter. — Még mindig nem érted. Négy év alatt semmit nem értettél meg. Most is itt állsz, és őt véded. Megint. Nem kérdezted meg, hogy vagyok. Nem ajánlottál segítséget. Csak azt akarod, hogy megint felejtsek el mindent, nyeljem le az egészet, és te békében élhess tovább. De én ezt többé nem teszem meg.
— És mi lesz velünk? — Gábor hangjába pánik vegyült. — Hiszen mi család vagyunk. El akarsz válni?
— Élni akarok, Gábor — felelte Eszter csendesen. — Egyszerűen csak élni. Napi megaláztatás nélkül. Kiabálás nélkül. Anélkül, hogy a saját otthonomban senkinek érezzem magam. Ami pedig a családunkat illeti… az már meghalt. Nem most. Lassan halt meg, napról napra, minden alkalommal, amikor te hallgattál.
— Eszter, adj még egy esélyt — könyörgött Gábor, már-már sírva, és a jelenet akár megható is lehetett volna, ha nem lett volna ennyire szánalmas. — Megváltozom. Beszélek anyával. Ráveszem, hogy bocsánatot kérjen.