Átrendezte a bútorokat, beleszólt abba is, hogyan mossa fel Eszter a padlót, és minden alkalmat megragadott, hogy kritizálja. Négy éven át hallgatta, hogy nem elég jó háziasszony, nem megfelelő feleség, hogy Gábornak másféle nő való: egészségesebb, erősebb, dolgosabb. És ugyanennyi ideje nézte, ahogy Gábor minderre csak lesüti a szemét, hallgat, majd kimegy a konyhába vizet forralni, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.
— Rendben — szólalt meg hirtelen Eszter, és saját maga is meglepődött, milyen nyugodtan csengett a hangja. — Akkor beszéljünk másképp. Mária, ön azt szeretné, hogy az én lakásomban tartsuk meg az ünnepséget. Jól értem?
— Pontosan — bólintott az anyósa, és egyáltalán nem vette észre, merre tart a beszélgetés. — A tiéd, Gáboré, a miénk… ugyan már, mi a különbség? Család vagyunk.
— Van különbség — Eszter lassan felállt, egyik kezével a szék támlájába kapaszkodva. — Ezt a lakást az én szüleim vették. Én vagyok a tulajdonos. Gábor itt be van jelentve, de nem birtokolja az ingatlant. Úgyhogy tisztázzuk végre a helyzetet. Ön azt várja tőlem, egy beteg embertől, hogy a saját otthonomban rendezzek lakomát huszonhét főre. Nekem kellene bevásárolnom, főznöm, megterítenem, felszolgálnom, aztán a vendégek után mindent eltakarítanom. Mindezt kizárólag azért, hogy ön villoghasson a barátnői előtt, és ne kelljen pénzt kiadnia egy étteremre. Jól foglaltam össze?
Mária arca elsötétült. Vonásai megkeményedtek, manikűrözött ujjai pedig ragadozó mozdulattal ökölbe szorultak.
— Miért forgatod ki így? — kérdezte, de a hangjában már ott bujkált a fenyegetés. — Hogy jönnek ide a szüleid? A fiam felesége vagy, tehát ez az ő lakása is. És az enyém is. Én vagyok az anyja, felfogtad? Az anyja!
— Nem — mondta Eszter.
Ez az egyetlen szó úgy hullott a konyhába, mintha üvegpohár repedt volna meg a csendben.
— Nem az öné. És ha ezt eddig nem sikerült megértenie, akkor úgy látszik, elérkezett az idő, hogy egészen világosan elmagyarázzam.
Gábor fészkelődni kezdett a széken, majd zavartan köhintett.
— Eszter, ne már, miért kell ezt ilyen keményen… Anya, tényleg jobb lenne valami helyen megtartani, jó? Összekaparok valamennyit, legfeljebb kérek kölcsön…
— Te csak hallgass! — csattant fel Mária. — Ennyire puhány lettél? A feleséged beléd fojtja a szót, te meg csak ülsz itt? Ezért neveltelek fel? Hogy valami beteges hisztérika parancsolgasson neked a saját házadban?
Eszter elsápadt. A „hisztérika” szó úgy vágódott az arcába, mintha pofon csattant volna rajta. Tudta, hogy Mária sosem válogat különösebben a kifejezéseiben, de ez már átlépett egy határt, amelyen túl nem maradt helye udvariasságnak.
— Idézem — mondta lassan, miközben a hangja alig észrevehetően megremegett a visszafojtott indulattól. — „Valami beteges hisztérika parancsolgasson neked a saját házadban?” Nagyszerű, Mária. Most legalább kimondta, amit gondol. Pontosan így tekint rám.
— Mégis hogyan tekintsek rád? — ugrott fel az anyósa, szinte felcsapva maga mögött a széket. — Még szülni sem tudsz! Négy éve vagytok házasok, gyerek meg sehol. Talán azért, mert folyton fekszel és nyavalyogsz? Egy egészséges asszony gyereket szül, nem kórházakba járkál.
Ekkor Eszter szeme előtt egy pillanatra elsötétült minden. Ez már nem egyszerű sértés volt, hanem tiltott ütés, olyan helyre mérve, amelyről ő maga sem szeretett beszélni, mert túlságosan fájt. A gyerek. Gáborral próbálkoztak. Két hosszú évig reménykedtek, aztán jöttek Eszter egészségügyi gondjai. Az orvosok egyértelműen megmondták: előbb a szervezetét kell rendbe hozni, csak utána lehet terhességről gondolkodni. És most ez az asszony, aki valójában idegen volt számára, veszi a bátorságot, és mindezt az arcába vágja.
— Elég — lehelte Eszter.
A szó inkább sóhaj volt, mint kiáltás, mégis olyan véglegesen hangzott, mint amikor egy ajtót belülről bezárnak.
— Ezt a beszélgetést befejeztük. Itt nem lesz semmiféle ünnepség. Nem most, nem egy hónap múlva, és nem egy év múlva. Ha lakomát akar, béreljen termet, menjen étterembe, üljenek ki egy parkba egy padra, engem nem érdekel. De az én lakásomban többé nem fog feltételeket szabni nekem.
— Gábor! — visította Mária, a fia felé fordulva. — Hallod ezt?! Kidob engem! Engem, a saját anyádat! Mondj már neki valamit!
Gábor kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd újra kinyitotta, de hang nem jött ki rajta. Szánalmas látványt nyújtott: elveszettnek, összeroppantnak tűnt, olyannak, aki két tűz között vergődik, és képtelen dönteni. Eszter nézte őt, és érezte, hogy valami elszakad benne. Nem a szerelem — az már régen meghalt. Inkább a remény utolsó szála. Az a makacs, ostoba remény, hogy egyszer talán mégis őt választja.
— Eszter, hát… azért ez túlzás — motyogta végül Gábor. — Anya csak jót akar.
— Jót? — Eszter keserűen elmosolyodott. — Kinek? Neki? Neked? Mert nekem egészen biztosan nem. Megkérdezted valaha is, hogyan érzem magam?