Már a kórházból való hazatérés első napján világossá vált Eszter számára, hogy senki nem fogja kímélni. A teste még őrizte minden infúzió nyomát, a gyengeségtől pedig úgy forgott vele a konyha, hogy néha a falba kellett kapaszkodnia. A kopott asztal mellett ült, magára húzva egy régi, agyonmosott, helyenként már foszladozó frottírköntöst, és némán figyelte, ahogy az anyósa, Mária, különféle papírokat terít szét maga előtt: gyűrött bolti blokkokat, kék tollal teleírt bevásárlólistákat, valamint egy kockás lapra ceruzával felvázolt ülésrendet.
Odakint kitartó, szürke októberi eső szemerkélt. A vízcseppek lassan kúsztak le az ablaküvegen, piszkos csíkokat hagyva maguk után. A lakásban gyógyszerszag keveredett a macskagyökér kesernyés illatával, amelyet Eszter már harmadik napja szinte literszámra ivott. A férje, Gábor, a hűtő mellett kuporgott egy sámlin, vállai közé húzott fejjel, akár egy rajtakapott iskolás. Körmével a linóleum egyik repedését piszkálta, és mindent megtett, hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznie.
– Te egyáltalán felfogod, milyen alkalomról van szó? – csattant fel Mária hangja, olyan döngéssel, mint egy kanyarban csikorogva beforduló villamos. – Hatvanöt év! Az ember életének arany ősze, igazi jubileum! Más rendes családokban a gyerekek étterembe viszik az anyjukat, én meg szégyenkezzek a barátnőim előtt? Két szobátok van, a konyha sem kicsi, elférünk. Huszonhét emberrel számolok, már mindenkit felhívtam, mindenki készül. Úgyhogy ne gyere nekem ezekkel a kifogásokkal, hogy beteg vagy, meg nem bírod. Egy nő, ha muszáj, mindent kibír.
Eszter kortyolt a kihűlt teából, majd akaratlanul is elfintorodott. A kamilla keserű íze összekeveredett a tabletták fémes utóízével, amelyeket már második hete marékszámra nyelt. Mindössze tíz nap telt el azóta, hogy a mentő a munkahelyéről vitte el rosszulléttel. A kerületi kórház fáradt orvosnője, aki kifakult köpenyben állt az ágya mellett, akkor a szemüvege fölött ránézett, és határozottan közölte: „Semmi idegeskedés, ágynyugalom, legalább egy hónap felépülés. A szervezete a végletekig kimerült. Ha így folytatja, legközelebb már valóban mozdulni sem fog tudni.”
Csakhogy ez most senkit sem érdekelt. Máriát végképp nem, ő már elő is vette a számológépet, és azt kezdte latolgatni, hány kiló krumplira lesz szükség a salátához.
– Gábor, legalább te mondd meg neki – fordította Eszter nehézkesen a fejét a férje felé. Minden szó olyan erőfeszítésébe került, mintha súlyos zsákokat vonszolt volna. – Alig állok a lábamon. Reszket a kezem, a vízforralót is két kézzel emelem fel. Miféle vendégség? Miféle lakoma? Nekem az is eredmény lenne, ha valahogy visszajutnék az ágyig.
Gábor megrándította a vállát, és a tekintetét a sarok felé menekítette, ahol az ablakpárkányon egy elszáradt fikusz árválkodott.
– Eszter, hát… érted te ezt – motyogta. – Anya régóta várja ezt a napot. Talán össze tudnád szedni magad valahogy. Segítek, együtt megoldjuk, ne aggódj. Csak egy estéről van szó. Kibírod.
– Kibírom? – Eszter érezte, hogy valami forró és szinte perzselő emelkedik fel benne. – Te hallottad egyáltalán, mit mondtak az orvosok? Nem terhelhetem magam, feküdnöm kellene. Erre te azt javaslod, hogy főzzek huszonhét emberre?
Mária horkantott, és olyan látványosan forgatta a szemét, hogy ceruzával megrajzolt szemöldöke szinte a homlokára szaladt.
– Jaj, ugyan már, az orvosok! Azok maguk is alig állnak a lábukon, csak ijesztgetni tudnak. Az én időmben egy asszony szülés után harmadnap már kiment dolgozni, mégsem halt bele. Te meg egy kis vérnyomás miatt elterülsz. Szégyen, Eszter, komolyan mondom, szégyen. Feleség vagy, háziasszony, erre úgy viselkedsz, mint egy rokkant.
– Most nagyjából az is vagyok – felelte Eszter halkan, miközben ujjai rászorultak a csésze szélére. – Táppénzen vagyok. Hivatalosan.
– Táppénzen van! – ismételte gúnyosan az anyósa, majd úgy csapott tenyerével az asztalra, hogy a blokkok szétcsúsztak minden irányba. – És akkor ki dolgozzon, mondd? Gábor hajt, mint az igásló, intézi a hiteleket, te meg csak fekszel. Nem ég az arcod? A te korodban én két munkahelyen szakadtam meg, és még táncolni is volt erőm elmenni. Te meg itt jössz a táppénzzel.
Ezt a szót, hogy „táppénz”, olyan megvetéssel ejtette ki, mintha valami szégyenletes titokról beszélne, valami gyengeségről, amelyet rendes embernek el kellene rejtenie. Eszter nézte őt, és érezte, ahogy a dühe odabent lassan, cseppenként forrni kezd. Nem az a fajta harag volt ez, amely kiabálásban vagy tányértörésben tör ki. Sokkal inkább hideg, józan, számító indulat, amely évek alatt gyűlik össze az emberben.
Négy éve hallgatott. Négy éve nyelte le a sértéseket minden alkalommal, amikor Mária előzetes telefon nélkül megjelent náluk, és úgy tett, mintha joga volna rendelkezni Eszter otthonában.