– Te aljas kis féreg! – visította Erzsébet, és úgy rontott a menyére, mintha mindjárt nekiesne. – Tolvaj vagy! Add vissza a pénzt! Feljelentünk lopásért, ezt nem úszod meg!
– Tegyék csak – Nóra hideg mozdulattal lesöpörte magáról az anyósa kezét. – A rendőr valószínűleg remekül fog szórakozni. Önök egyáltalán belenéztek valaha a családjogi szabályokba, vagy csak a süteményes recepteket tanulmányozzák?
– Kisfiam, hát szólj már rá! – nyögdécselte az idős asszony, a mellkasához kapva. – Kirabol minket! Hát nem látod?
– Nóra! – Márk hangja vékony, hisztérikus rikácsolásba csapott át. – Ez undorító húzás. Megígérted. Mindig te voltál a biztos háttér. Azonnal utald vissza, amíg még szépen mondom!
Nóra összefonta maga előtt a karját, és olyan pillantással mérte végig őket, amelyben már sem félelem, sem könyörgés nem maradt.
– Mi van, anyuci pici fia? Hirtelen ijesztő lett, hogy nincs, aki kifizesse a játékaidat? Elkéstél. Én most elmegyek. Holnap beadom a válókeresetet. Éljetek boldogan kettesben, puszilgassátok egymást, és parancsolgassatok egymásnak, amennyit csak bírtok.
– Pénz nélkül innen ki nem lépsz! – Erzsébet az ajtó elé állt, szélesre tárva a karját. – Mutasd a táskád! A telefont is ide!
– Csak próbáljon hozzám érni – mondta Nóra csendesen. – Azonnal hívom a rendőrséget. Szeretnének egy éjszakát a fogdán tölteni személyi szabadság megsértése és zsarolás miatt?
Ez végre hatott. Erzsébet hátralépett. Abban a pillanatban értette meg, hogy nem az a megtört, csöndben tűrő lány áll előtte, akit éveken át kedvére alázhattak. Ez a nő most kemény volt, összeszedett és veszélyesen nyugodt. Olyasvalaki, akinek már nincs mit veszítenie.
Nóra felkapta az előre összekészített sporttáskáját. Nem volt benne sok minden: iratok, a munkahelyi laptop, néhány váltás fehérnemű. Mintha valahol mélyen már sejtette volna, hová fut ki ez az egész színjáték.
– Gyere vissza, te ostoba! – ordította utána Márk. – Harmincéves vagy! Kinek fogsz kelleni? Ki a fenének kellenél nélkülünk?
Nóra megállt az ajtóban, és még egyszer hátrafordult. A tekintete tiszta volt és száraz, akár a jég.
– Márk, jegyezz meg valamit. Nekem elsősorban saját magamra van szükségem. És ez sokkal többet ér, mint lábtörlőnek lenni a ti kis családi matriarchátusotokban. Ég veled.
Az ajtó csattanása elvágta Erzsébet jajveszékelését és Márk káromkodását.
Az ősz eleje különösen tiszta és éles fényű volt. Nóra kivett egy garzont Győr egyik új, magas toronyházának huszonnegyedik emeletén, ahonnan madártávlatból látta a várost. Régebben még álmodni sem mert volna ilyen lakásról. Most pedig a széles ablakpárkányon ült egy bögre gyógyteával, és figyelte, ahogy odalent lassan fényfüzérekbe öltöznek az utak, hidak és körforgalmak.
A rémálom meglepően gyorsan véget ért, mert az ügyvéd, akit talált, igazi harapós fajta volt. Márk próbálkozott perrel, azt követelte, hogy a lakás eladásából származó összeget tekintsék közös vagyonnak, hiszen az adásvétel a házasság idején történt. Az ügyvéd azonban darabokra szedte ezt az érvelést. Az örökség különvagyon. Arra nem volt bizonyíték, hogy Nóra a pénzt a férjének ajándékozta volna. Az, hogy egy közös számlára került? Tévedés, amelyet még aznap kijavított. Tanúk is akadtak: a lépcsőház több lakója vallott arról, milyen gyakoriak voltak a kiabálások, fenyegetőzések és botrányok Márk és az anyja részéről.
Márknak végül maradt a lakáshitel, a használt autó és az anyja fojtogató gondoskodása. A hírek szerint Erzsébetet később kisebb agyi érkatasztrófa érte, de felépült annyira, hogy továbbra is felügyelhesse az ő drága „Márkocskáját”.
Két hónap múlva Nórának írt Márk egyik volt kolléganője. Azt mesélte, hogy látta őt egy szupermarketben az anyjával. A pénztárnál álltak, konzervet és halat válogattak. Erzsébet a fél üzlet hallatára lehordta a fiát, amiért norvég lazacot tett a kosárba valami olcsóbb halféle helyett.
– Szétesik a költségvetésünk, te meg lakomázni akarsz! – rikácsolta mindenki előtt.
Márk vörös fejjel, lehajtott vállal kullogott vissza kicserélni a halat.
Nóra letette a telefont, és ivott egy korty teát. Nem érzett kárörömöt. Fájdalmat sem. Csak valami tiszta, tágas ürességet, és a szabadság halvány illatát, olyasmit, amit az ember a hegyekben érez.
A pénzzel okosan bánt. Nem rohant lakást venni Győr belvárosában, mert az ingatlanpiac bizonytalanul hullámzott. A tőkét több bank között osztotta szét, betétekben tartotta, hogy ne függjön egyetlen helytől. Egy részét saját magára költötte: beiratkozott egy MBA-képzésre. A munkahelyén pedig, mintha megérezték volna, hogy belülről teljesen más emberré vált, felajánlották neki a pénzügyi igazgatói pozíciót éves bónusszal és céges autóval.
Egy esős estén, amikor a vízcseppek halkan kopogtak a panorámaablakon, Nóra a padlón ült, és dobozokat pakolt szét. A kezébe akadt egy régi fénykép az anyakönyvi hivatalból. Márk állt rajta az anyjával, Erzsébet középen, szorosan karon fogva a fiát. Nóra valahol a kép szélén húzódott meg, mintha csak véletlenül került volna oda.
Elmosolyodott, aztán elővette a telefonját, és felhívta az ingatlanost.
– Jó estét. Igen, felszabadítottam egy összeget a betétből. Keressen nekem egy kis házat Győr környékén. Nem kell nagy, csak legyen barátságos. Jó kerttel. Ebből a keretből. Anyám mindig rózsákról álmodott, szeretnék neki rózsakertet telepíteni. Egész életében mások földjén dolgozott, most már pihennie kell.
Ezzel végleg beütötte az utolsó szöget is a régi élete koporsójába. A világ lassan visszanyerte a színeit. És a legfurcsább az volt, hogy bár a számláján már közel harminchatmillió forint pihent, kozmetikumokra pontosan ugyanannyit költött, mint korábban. Csakhogy most egy gél-lakk megvásárlása után nem kellett megalázó kihallgatáson átesnie.
Nézte az éjszakai Győrt, és érezte, ahogy a bőre alatt, mintha apró elektromos szikrák futnának végig rajta, lüktetni kezd az új élet izgalma.
„Tulajdonképpen hálás vagyok nekik” – gondolta minden irónia nélkül. „Ha nincs a mohóságuk és az ostobaságuk, talán még mindig abban a mocsárban rohadnék. Reszketve utalgatnám a fizetésemet a közös kasszába, és engedélyt kérnék, hogy elmehessek fodrászhoz. De ennek vége. Most már tényleg vége.”