Nóra ekkor már nem bírta magában tartani.
Előszedett mindent, tételesen, könyörtelen pontossággal: Márk online játék-előfizetéseit, amelyek havonta körülbelül hatezer forintot vittek el; a nevetséges kávégépet, amelyet százhúszezer forintért vettek részletre, mert az anyja szerint „egy ilyen presztízstárgy igenis jár egy rendes háztartásba”. Márk vörösödött, hadonászott, fröcsögve védekezett, csakhogy minden mondatából Erzsébet hanghordozása csengett vissza. Mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy rosszul hangolt készülék, amely idegen adást ismétel.
—
Vasárnap elérkezett a szokásos családi ebéd Erzsébet felségterületén. Nóra egyáltalán nem akart menni. Már azon is gondolkodott, hogy migrénre hivatkozva otthon marad, de Márk kijelentette: ha visszautasítják a meghívást, azt az anyja a család elleni személyes sértésként fogja értelmezni. Így hát Nóra felvette a kötelező mosolyt, és úgy tett, mintha nem fulladozna a kihűlt pogácsáktól meg a levegőben úszó feszültségtől.
A nappalit régi bútorok szaga és bútorlakk édeskés, fojtogató illata lengte be. Erzsébet az asztalfőn trónolt, súlyosan és mozdíthatatlanul, mint valami páncélozott hadihajó. Nórára úgy pillantott, mint egy árverező, aki éppen felméri, mennyit ér az előtte álló tárgy.
– A minap átnéztem a költségvetéseteket – jelentette ki, miközben komótosan vajat kent egy szelet rozskenyérre. – Márk elküldte nekem a banki alkalmazás részletes kimutatásához a hozzáférést.
Nóra arca abban a másodpercben megdermedt. Előbb minden vér kifutott belőle, majd hirtelen forróság öntötte el, és egészségtelen pír szaladt fel az arcára.
– Miféle hozzáférést? – fordult élesen a férje felé.
Márk úgy ült ott, mint egy elázott kutya. A villájával a kocsonyát piszkálta, és kerülte a tekintetét.
– Hát… csak azért, hogy okosabban tudjuk tervezni a kiadásokat. Látszanak bizonyos lyukak a mérlegben. Anya segít majd rendbe tenni – motyogta.
– Nórácska – vágott közbe Erzsébet –, feltűnt nekem, hogy túl sokat rendelsz internetről. És ez a háromhetente megcsináltatott géllakk is kész pénzszórás. Egy nő legyen szép természetesen, ne valami műanyag mázzal kikenve.
Nóra lassan letette a szalvétáját az asztalra, majd tenyérrel elsimította. Minden mozdulatát fegyelmeznie kellett, nehogy ugyanazzal a szalvétával ugorjon neki a ház úrnőjének ráncos nyakának.
– Erzsébet asszony – szólalt meg, és a hangja akarata ellenére megremegett. – Egy gyár könyvelését vezetem. Milliós tételekkel dolgozom nap mint nap. Harmincéves vagyok. El tudom dönteni, hogyan osszam be a családi pénzt, külső segítség nélkül is.
– Külső?! – kapott a mellkasához az idős nő. – Márk, hallod ezt? Én nekik már külső ember vagyok!
– Nóra, muszáj ezt így? – nyögte ki Márk erőtlenül.
– Egy hónapig gyűjtök arra a nyomorult körmösre, miközben lemondok a munkahelyi ebédekről! – Nóra hangja egyre magasabbra csúszott. – Nem tőled kérek rá pénzt, és nem is az anyádtól! Ez az én részem abból a közös keretből, amit te velem ellentétben nem játékbeli vásárlásokra meg haszontalan előfizetésekre égetsz el!
A vita pillanatok alatt lángra kapott. Erzsébet siránkozva ismételgette, hogy a menye „tönkreteszi az ő kicsi fiát”. Nóra visszavágott, hogy az a kicsi fiú az anyja utasítása nélkül valószínűleg a cipőfűzőjét sem tudná bekötni. Márk közben hallgatott, vállai közé húzott nyakkal várta, hogy elüljön a vihar. Nem védett meg senkit, nem állt ki semmi mellett, csak ott ült, mint egy formátlan, remegő kocsonya.
Nóra akkor érezte meg először egészen tisztán, hogy valami elszakad benne. Mintha a mellkasában elpattant volna egy vastag kötél. Az a kötél, amely eddig még tartotta ennek a házasságnak a horgonyát.
—
A végkifejlet ezután olyan gyorsan közeledett, mint egy fék nélkül rohanó gyorsvonat. A következő hét elején Nórát felhívta egy idős nagynénje Pécsről, az anyja testvére, Júlia, akit még az egyetemi évei óta nem látott.
– Nórikám, ne haragudj, hogy ilyen ritkán kerestelek – recsegte a vonal túlsó végén a gyenge, öreg hang. – Egy jó hírt szeretnék mondani. A rakparti lakásom rád marad. Érzem én, hogy már nem sok van hátra, és rajtad kívül nincs senkim.
Két héttel később Júlia meghalt. Nóra elutazott a temetésre, és a gyász mellett valami különös, szinte illetlen sorscsapásszerű döbbenetet is érzett. A fülledt közjegyzői irodában, ahová a hivatalos ügyek sűrű dzsungelén átverekedve jutott el, elé tették a papírokat egy háromszobás lakásról, egy régi, masszív polgári házban. Jó környék, Pécs központja, értékes fekvés. Júlia mindig spórolós asszony volt; a lakás ugyan kopott és elhanyagolt állapotban állt, de maga az ingatlan aranyat ért.
– Mennyit lehetne kapni érte? – kérdezte Nóra szárazon az ingatlanostól, aki azonnal felajánlotta a szolgálatait.
– Ha gyorsan kipofozzuk és sürgősen eladjuk, nagyjából harmincnégy millió forintért elmegy. Ha kivár, akár harminchat milliót is megérhet.
Nóra Győrbe már úgy tért vissza, hogy üresen zúgott a feje. Márknak egyetlen szót sem szólt. Életében először volt valami, ami csak az övé volt: egy titkos kis szoba a mellkasában, ahová senki másnak nem volt kulcsa.
Az adásvétel meglepően gyorsan lezajlott. A vevő azonnal felbukkant: egy helyi vállalkozó, aki egy egész emeletet vásárolt fel apartmanoknak. A pénz Nóra külön bankszámlájára érkezett, amelyet előző nap nyitott az egyik bankfiókban. Harmincnégy millió nyolcszázezer forint.
Csak akkor engedte meg magának, hogy igazán kifújja a levegőt, amikor az automatánál meglátta az összeget a kijelzőn. Olyan tőke került a kezébe, amely egyetlen mozdulattal átírhatta az egész játszma szabályait.
Este végül összeszedte a bátorságát, és elmondta Márknak. A férje a fotelben ült, kekszet majszolt, mintha aznap semmi különös nem történhetne.
– Júlia néni meghalt – kezdte Nóra. – Rám hagyott egy lakást Pécsen. Eladtam. Majdnem harminchat millió forintot kaptam érte.
A szobára dermedt csend borult. Márk szája nyitva maradt, egy kekszmorzsa pedig lepergett az ajkáról a szőnyegre.
– Harminchat… millió? – préselte ki magából, aztán úgy pattant fel a fotelből, mintha forró vízzel öntötték volna le. – Nóra, ez… ebből lezárhatjuk a hitelt! Vehetünk új autót! Anyának meg végre megcsináltathatjuk a bővítést a nyaralónál!
– Várj – emelte fel Nóra a kezét. – Az örökség nem közösen szerzett vagyon. Ez az én külön pénzem. Akár egyszerűen rajta is maradhat a saját számlámon.