A poharak összecsendültek. Eszter is emelte a csészéjét, aztán olyan szélesen elmosolyodott, mintha valami régóta őrzött titok végre a helyére került volna. Senki sem értette, min derül. Szerintem még Gábor sem.
Hazafelé egy szót sem szóltak egymáshoz. Az út mentén ritkásan pislákoltak a lámpák, a levegőben ott volt május első igazán langyos estéjének illata.
A piros lámpánál Gábor végül megszólalt:
– Elég kapzsinak állítottad be magad.
Eszter az ablakon túlra nézett.
– Lehet. De legalább nem pénzkiadó automatának.
Otthon nem kezdett magyarázkodni. Leült, felnyitotta a laptopját, és néhány perc múlva lefoglalt magának egy egyszemélyes utat: Görögország, Rodosz szigete, hét nap.
Gábor akkor lépett be a hálóba, amikor a visszaigazolás még ott világított a képernyőn.
– Ez meg mi?
– Görögország.
– Én is megyek?
– Nem. Ez annak a bizonyos negyvenedik születésnapnak az ára. Tudod, a tortácskáé.
Gábor leült az ágy szélére. Sokáig nem mondott semmit, csak nézte a padlót.
– És velem mi lesz?
– Jövő héten beszélned kell a bankkal. Én már nem vagyok kezes. Vagy keresel valaki mást, vagy előbb rendezed a hitelt.
– Eszter, ezt egyedül nem fogom bírni.
– Tudom – felelte halkan. – Pont ezért kérdezem: kezesre van szükséged, vagy feleségre? Olyan feleségre, akinek azt is lehet mondani, hogy a prémiuma közös?
Erre Gábor nem talált választ.
Eszter lehajtotta a laptop fedelét, majd lekapcsolta az éjjeli lámpát. A sötét szobában csak a falióra kattogása hallatszott; régi darab volt, még a nagymamájától maradt rá. Hosszú idő után először úgy aludt el, hogy nem mások költéseit számolgatta fejben.
Reggel üzenet érkezett Kingától: „Eszter, felnőtt módjára kell beszélnünk.”
Eszter elolvasta, küldött rá egy apró szívecskét, aztán félretette a telefont. Kinyitotta a szekrényt, és elővette azt a nyári ruhát, amelyet régen megvett, de egyszer sem viselt. Kék volt. Pont olyan kék, ami illik a tengerhez.