– Nem. Ezt én rendezem le.
Eszter Gábor szeme láttára kereste ki Kinga számát, és azonnal kihangosította a hívást.
– Szia, Kinga. A szombatról beszélnék. Nem fogom kifizetni a vendéglátást.
A vonal másik végén csend lett.
– Eszter, most mi van veled? Gábor már megígérte.
– Gábor ígért valamit. Engem viszont senki sem kérdezett meg. A prémiumommal más terveim vannak.
– Ugyan milyen terveid lennének neked, hiszen te…
– Hiszen én mi vagyok, Kinga? Mondd csak végig.
Kinga elhallgatott.
– Hát… ti egy család vagytok. Közös a kasszátok.
– A háztartás közös, igen. A jutalom viszont az enyém. És azt a nyolcvanezer forint foglalót is vissza akarom kapni, amit Gábor letett. Holnap.
– Eszter, ez már pofátlanság.
– Nem. Ez az én új számítási módszerem. Szép estét.
Letette. Gábor úgy bámult rá, mintha a felesége egyik pillanatról a másikra valami ismeretlen afrikai nyelven kezdett volna beszélni.
– Pénz miatt fordulsz el a családtól?
– Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert a család magától értetődőnek vette, hogy ami az enyém, az valójában nem az enyém.
Szombaton a születésnapi vacsora végül mégis megvolt. Kinga a harmincfős névsort tizenkettőre húzta, a Provence helyett pedig átvitte az egészet a Nyírfácska presszóba. Gábor és az anyja addig győzködték Esztert, míg elment, mondván, különben az egész környék rajtuk nevet majd. Eszter végül megjelent. Már csak kíváncsiságból is.
A Nyírfácska régi hely volt, megkopott székekkel. A levegőben főtt tészta és fertőtlenítő szaga keveredett. Eszter az asztal szélére ült, és zöld teát kért. Gábor mellette feszengett, idegesen igazgatta a nyakkendőjét, azt a régit, amelyet még az esküvőjükön viselt. A fény bágyadtan derengett, a vendégek mosolya pedig erőltetettnek hatott.
Úgy húsz perc múlva Kinga felemelte a poharát.
– Azt szeretném mondani, hogy nem mindenkinek adatik meg család vagy barátok. És nem mindenki… becsüli meg azt, amit kap – tette hozzá, közben egyenesen Eszterre nézve.
Eszter a zöld teájával koccintott.
– Kinga, te tizenöt éven át használtad és értékelted mindazt, ami nekem jutott. Sokszor jobban, mint én. Ma viszont elkezdtem én is megbecsülni.
Az asztalnál néma csönd lett. A bal oldali szomszéd zavartan köhintett. Valaki gyorsan töltött magának kompótot.
Gábor felpattant, hogy megmentse a helyzetet:
– Kingára! A negyven nem kor, hanem kezdet.