Erzsébet asszony nagyot nyelt. Aztán aprót bólintott.
— Értem, Eszterkém…
— Nóra, most hozzád beszélek. Két gyereked van, és ez a te felelősséged. Nem az enyém, és nem is a férjemé. Ha lakhatási segítségre van szükséged, menj be a nagycsaládosoknak szóló állami támogatási program ügyében a kormányablakba. Szívesen segítek összeszedni a papírokat, még ismerősöm is dolgozik ott. De az én lakásomban neked nincs „részed”. És nem is lesz. Se negyed, se tized, se egyetlen négyzetcentiméter. Világos?
— Világos… — morogta Nóra, anélkül hogy felnézett volna a telefonjából.
— Remek. Akkor kértek teát? Almás pitét sütöttem, fél órája vettem ki a sütőből.
Teázni már nem maradtak. Erzsébet asszony és Nóra összeszedték magukat, és elmentek. Erzsébet asszony némán, szorosan összezárt szájjal, Nóra pedig úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a tok is beleremegett. Gábor már indult volna utánuk, hogy lekísérje őket a kapuig, de megállítottam.
— Nem kell. Felnőtt emberek. Megoldják.
András közben visszarendezte az iratokat a mappába. A mappát betette az aktatáskájába, az aktatáskát becsukta. Rám nézett, aztán Gáborra, és csak ennyit mondott:
— Eszter, én megyek. Ha bármi van, hívj.
— Köszönöm, András.
Az előszobában megölelt. Gábor felé nem nyújtotta a kezét. Csak biccentett neki, hűvösen, hivatalosan, mintha egy tárgyalás végén köszönne el. Aztán elment.
Gáborral kettesben maradtunk a konyhában. Ő lehajtott fejjel ült az asztalnál, én pedig teát töltöttem. Két pohárba, a régi réz pohártartókba. Kivettem a pitét, vágtam belőle egy szeletet, tányérra tettem, és elé toltam.
— Egyél.
— Eszter…
— Azt mondtam, egyél. Kihűl.
Engedelmesen enni kezdett. Csendben. Én meg néztem őt: ezt a harmincnyolc éves, felnőtt férfit, aki nyolc évvel korábban az oltár előtt azt ígérte, mellettem lesz jóban-rosszban, tegnap pedig egy tányér leves fölött felvetette, hogy adjam oda a lakásom felét az anyjának. És most itt ült, és az én almás pitémet ette.
Akkor értettem meg igazán, hogy igen, valószínűleg még szeretem. Nyolc év alatt az ember hozzászokik a másikhoz, belenő a közös életbe. De azon az estén valami végleg elpattant bennem. Egy nagyon vékony, alig látható szál, amit bizalomnak hívnak. Elszakadt, és nem tudtam, össze lehet-e még kötni valaha.
— Eszter — szólalt meg végül, miután lenyelte az utolsó falatot. — Beszélni fogok anyával. Komolyan. Többet ilyen nem lesz.
— Gábor, ne anyáddal beszélj. Magaddal beszélj. Anyád olyan, amilyen, ő már nem fog megváltozni. De te férfi vagy. Harmincnyolc éves. Neked saját fejed kell hogy legyen, nem az anyádé. És ebbe a saját fejedbe egyszer s mindenkorra vésd bele: a feleségem a feleségem. Az ő vagyona az ő vagyona. Senkinek, sem anyádnak, sem a húgodnak, sem a felső szomszédnak nincs joga abban turkálni. Megértetted?
— Megértettem, Eszter…
— És még valami. A felvételt megtartom. Nem azért, hogy zsaroljalak vele. Hanem azért, hogy ha egyszer véletlenül „elfelejtenéd”, mi történt, akkor le tudjam játszani neked. Hogy meghalld, hogyan ültünk itt tegnap, mit mondtál, és milyen mondatok jöttek ki a szádon. Hogy kívülről is meghallgasd magadat, és felfogd, milyen undorító dolgokat tudnak néha mondani az emberek azoknak, akiket állítólag szeretnek.
— Rendben, Eszter. Tartsd meg. Nem ellenzem.
— Hát, köszönöm, hogy legalább „nem ellenzed”. Ez is valami fejlődés.
Elmosolyodott. Szomorúan, ferdén, de mégis elmosolyodott.
Három hónap telt el azóta.
Gábor megváltozott. Nem gyökeresen, mert harmincnyolc évesen az ember már nem születik újjá egyik napról a másikra, de érezhetően más lett. Nyugodtabb. Figyelmesebb. Az anyjához sem rohangált már minden hétvégén, csak kéthetente egyszer. Ami pedig különösen örömteli: megszűntek a napi másfél órás telefonbeszélgetések. Mostanában negyedóra alatt végeznek, és többnyire tényleg csak a lényeges dolgokról beszélnek.
Erzsébet asszony velem továbbra is úgy kommunikál, mintha savanyú citromot tartana a nyelve alatt. Szűkszavúan, kimérten. De kommunikál. Ünnepekkor felhív, felköszönt. Legutóbb karácsonyra még egy doboz bonbont is hozott. Nem valami drága kézműves csokoládé, nem is Szamos, de azért mégiscsak ajándék. Nevezzük haladásnak.
Nóra szinte teljesen eltűnt az életünkből. Úgy látszik, nem bocsátott meg. Hát, istenem. Kevesebb Nóra a mindennapokban, több béke a házban — ahogy azt egy nagyon bölcs közmondás tartja, amelyet épp most találtam ki.
A lakás pedig áll. Az én nevemen. Száztíz négyzetméter. Az iratok a széfben vannak. Az akkori vacsoráról készült hangfelvétel a felhőben, plusz egy másolat pendrive-on, banki széfrekeszben. Csak a biztonság kedvéért. Könyvelő vagyok, nálam mindenből van másolat.
És ha már itt tartunk, tettem még valamit, amiről Gábornak egyelőre nem szóltam. Végrendeletet készíttettem. Precízen, tisztán, támadhatatlanul. Ha velem történik valami, a lakás az édesanyámra száll — él még, adjon neki az ég egészséget — és a bátyámra. Fele-fele arányban. Gábornak pedig egyetlen négyzetcentiméter sem jut belőle.
Ez nem bosszú. Ez igazság. Az igazi igazság, nem az a fajta, amit Gábor próbált annak nevezni. A lakás a nagynénémé volt. Ő nekem hagyta, nem Gábornak. Én pedig, ha eljön az ideje, azoknak adom tovább, akik valóban a véreim. Nem azoknak, akik nyolc évig mellettem éltek, aztán egy napon rájöttek, hogy a feleség tulajdona milyen kényelmes megoldás lehetne anyuka lakásgondjaira.
Gábor erről a végrendeletről még nem tud. Lehet, hogy egyszer megtudja. Lehet, hogy soha. Attól függ, hogyan viselkedik.
Utóiratként csak annyit: az elmúlt három hónap alatt megértettem valami nagyon egyszerűt. Amikor egy férfi kimondja egy nőnek azt a szót, hogy „igazságosság”, nagyon figyelni kell. És ami a legfontosabb: azonnal meg kell nézni, kinek az igazságosságáról beszél. A sajátjáról? A nőéről? Az anyjáéról?
Mert tízből kilenc esetben ez nem a nő igazsága. És egészen biztosan nem az igazi igazság. Hanem valaki másé, amellyel szépen be lehet takarni azt a szándékot, hogy elvegyenek tőle valamit.
Én a saját igazságomat ma már az első hangból felismerem. És az első másodperctől megvédem. Hiszti nélkül, könnyek nélkül, ordítozás nélkül. Egyszerűen csak kinyitom a mappát, előveszem a papírokat — és ezzel vége is a vitának.
A nagymamám, nyugodjék békében, mindig azt mondta: „Eszterkém, ebben a világban nem azokat tisztelik, akik a leghangosabban kiabálnak. Hanem azokat, akiknél minden irat rendben van.”
A nagymamám pedig soha nem beszélt a levegőbe.