Gábor riadtan kapta fel a fejét, és hevesen tiltakozva megrázta.
— Eszter… Eszter, kérlek, ne… ne indítsd el…
— Rendben — mondtam nyugodtan. — Egyelőre nem. Akkor térjünk vissza a lényeghez. András, folytasd.
András bólintott, megigazította maga előtt a lapokat, és tovább olvasott.
— Tehát. Gábor, ön tegnap a felesége jelenlétében azt követelte, hogy Eszter a saját, különvagyonát képező lakásából tulajdonrészt adjon át harmadik személyeknek: az édesanyjának, Erzsébet asszonynak, valamint a húgának, Nórának. Mindezt azzal a fenyegetéssel kötötte össze, hogy ellenkező esetben felbontja a házasságot. Ezt a jog nyelvén nem kérésnek hívjuk. Ez ultimátum. Ráadásul hangfelvétellel igazolható. Ügyvédként kötelességem közölni önnel, hogy az ilyen igénynek semmiféle jogi alapja nincs. Semennyi. Nulla. Mintha én most kijelenteném, hogy méltányosságból kérek egy részt az Országházból.
Nóra gúnyosan felhorkant. Erzsébet asszony arca közben mélyvörösre váltott.
— Fiatalember! Maga… maga hogyan mer így beszélni velünk? Mi vagyunk a családja! Mi a rokonai vagyunk! Mi neveltük fel Gáborkát!
— Erzsébet asszony — vágott közbe András szelíden, de határozottan —, ez tiszteletre méltó, de mi köze ennek a húgom lakásához? Gábort valóban önök nevelték, ezt senki nem vitatja. Csakhogy ezt az ingatlant Eszter a nagynénjétől örökölte. Nem önöktől. Úgyhogy minden tiszteletem mellett: rossz ajtón kopogtatnak.
— Ez arcátlanság! — pattant fel Erzsébet asszony a kanapéról. A nyakában lógó borostyán gyöngysor úgy csörgött, mintha valami harci dob perdült volna meg. — Gábor! Hallod te, mit művelnek ezek velünk? Nyíltan gúnyt űznek belőlünk!
— Anya — szólalt meg Gábor halkan —, várj egy kicsit…
— Miféle „várj”? Férfi vagy te, vagy nem? Te vagy a férje! Jogod van hozzá!
— Anya, nincs jogom — temette az arcát a tenyerébe Gábor. — Nincs. Ez az ő lakása. A nagynénjétől van. Tudtam én ezt… csak… egyszerűen elfelejtettem.
Csend lett. Olyan különös, éles, szinte csengő csend, amilyen ritkán telepszik egy nappalira. Abban a pillanatban még a falióra ingájának ketyegését is hallottam. A konyhai csapból lehulló vízcseppek hangját. Sőt, valahonnan az udvarról egy szomszéd tacskó ugatása is beszűrődött.
— Elfelejtetted?! — sikoltott fel Erzsébet asszony. — Gábor! Hallod te magad? Tegnap még azt mondtad nekem, hogy közös vagyon, és ha kell, kitéped belőle a feledet!
És ekkor — erre tényleg érdemes figyelni — Gábor olyasmit tett, amit nyolc év házasság alatt egyszer sem láttam tőle. Ránézett az anyjára. Nem rám, nem Andrásra. Az anyjára. Aztán csendesen, de tisztán kimondta:
— Anya. Hallgass el. Kérlek. Nagyon kérlek.
Erzsébet asszony szó szerint megdermedt. Kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Végül visszaereszkedett a kanapéra. Csak a borostyán gyöngysor remegett tovább a mellkasán, mint valami apró hullámzás egy nagy robbanás után.
András összecsukta az iratokat tartalmazó mappát. Levette a szemüvegét, letette maga mellé az asztalra, majd így szólt:
— Rendben. Akkor foglaljuk össze. Gábor, a húgomnak két kérdése van önhöz. Az első: hogyan kívánja folytatni? Beadja a válókeresetet, ahogy tegnap kilátásba helyezte, vagy tekintsük ezt egy rokoni nyomás alatt elkövetett indulati kitörésnek? A második kérdés pedig… Eszter, ezt te mondd el.
— A második kérdésem — vettem át a szót teljes nyugalommal — az, hogy szeretném megérteni, Gábor, a nyolc évünk alatt melyik ponton jutottál el oda, hogy az én lakásomról úgy gondolkodj: „igazságosan fel lehet darabolni”. Ki ültette ezt a fejedbe? Mikor? És ami a legfontosabb: te miért fogadtad el?
Gábor hallgatott. Hosszú ideig. Legalább két percig. Ezalatt Nóra háromszor is látványosan felsóhajtott, Erzsébet asszony valamit motyogott a hálátlan emberekről, a falióra pedig elütötte a fél nyolcat.
Végül Gábor felemelte a fejét.
— Eszter… én… hibáztam. Tényleg hibáztam. Anya egész ősszel azt hajtogatta, hogy Nórának milyen nehéz, hogy a gyerekekkel nincs hová mennie, hogy nálunk ott áll egy „üres szoba”, és hogy „a feleséged nem fog belerokkanni”. Én meg… valahogy belesodródtam. Azt hittem, majd leülök veled normálisan beszélni, te megérted, és magadtól beleegyezel. Amikor tegnap nemet mondtál, én… elvesztettem a fejem. Kiakadtam. Nem akartam tényleg elválni. Bocsáss meg.
— Gábor — mondtam lassan —, te felfogod, hogy tegnap lényegében választás elé állítottál? Vagy odaadom a saját lakásom felét az anyádnak és a húgodnak, vagy te elmész. Érted, pontosan mit ajánlottál fel nekem?
— Értem… Eszter, értem. Hülye voltam.
— A „hülye” elég enyhe megfogalmazás. Én találnék rá erősebbet is. De legyen. Figyelj rám, Gábor. Most mondok valamit, és kérek mindenkit, hogy jól jegyezze meg. Erzsébet asszony, Nóra, önök is.
Mindannyian rám néztek. Senki nem szólt közbe.
— Ez a lakás az enyém. És az is marad. Soha nem lesz másé. Ez az első. Gábor azért lakik itt, mert én beengedtem mint a férjemet. Nyolc éve él itt, és ha tisztességesen viselkedett volna, akár még nyolcvan évig is maradhatott volna. Ez a második.
Erzsébet asszony már nyitotta volna a száját, de András egyetlen finom kézmozdulattal megállította. Meglepően jól tanítható asszony volt.
— Harmadszor pedig: Gábor, ma nem teszlek ki. Ma nem. De azt akarom, hogy te, az édesanyád és a húgod is kristálytisztán megértsétek: ha még egyszer, egyetlen egyszer meghallom az én lakásommal kapcsolatban azt, hogy „tulajdonrész”, „igazságosság”, „a család segít egymásnak”, vagy bármilyen hasonló szép csomagolású követelés hangzik el, én magam adom be a válókeresetet. Még aznap. Te pedig harminc napon belül kiköltözöl. Egyébként ezt jogilag nagyon egyszerűen el lehet intézni. András már elő is készítette az értesítés tervezetét, ott van a mappájában. Ha akarod, megmutatom.
— Nem akarom — vágta rá gyorsan Gábor. — Eszter, ne. Megértettem.
— Van még valami. Erzsébet asszony, most külön önhöz beszélek. Ön a férjem édesanyja. Ezt tiszteletben tartom. Elmentem önhöz születésnapra tortával, felhívom ünnepekkor, és eddig mindig udvarias voltam önnel. De ha még egyszer visszajut hozzám — akár Gábortól, akár a szomszédtól, akár a bolti eladótól —, hogy otthon az én lakásomat tárgyalják, és azt számolgatják, kinek „jár” benne rész, akkor megszűnök udvariasnak lenni. És higgye el, azt a változatomat ön nem szeretné látni. A bátyám ügyvéd. A közjegyző a barátnőm. A papírjaim rendben vannak. A türelmem viszont a végén jár. Ért engem?