A konyha túlsó sarkából is láttam, kinek gépel. Valami ilyesmit: „Anya, minden rendben, belement, este elintézzük a papírokat.”
Nem szóltam semmit. Csak befejeztem a teámat.
Ebédidőben elmentem Annához. Átnézte az összes iratomat, alaposan, sorban, aztán csak hümmögött egyet. Megkínált teával meg keksszel, végül hátradőlt, és kimondta:
— Eszterkém, akkor most nagyon egyszerűen. Ez a lakás kizárólag a maga tulajdona. Házasságkötés előtt örökölte. Semmiféle „részt” nem köteles átadni belőle senkinek. Nem a férjének, nem az anyósának, nem a sógornőjének, de még a pápának sem. Ha a férje válni akar, lelke rajta, joga van hozzá. De ehhez az ingatlanhoz semmi köze. Egyetlen négyzetcentiméterhez sem. Világos?
— Világos.
— Sőt — folytatta Anna —, ha szükségessé válik, hogy megszüntessük a lakáshasználati jogát, az is intézhető. Felszólítás, határidő, harminc nap. Ha magától nem költözik ki, akkor bíróság. És a bíróság ebben az ügyben maga mellé fog állni. Ebben biztos lehet.
— Anna, tudna nekem erről írni egy rövid állásfoglalást? Hivatalos papíron. Ma. Hogy meg tudjam mutatni.
— Természetesen. Sőt, adok mellé hitelesített tulajdoni lap másolatot és az öröklési bizonyítvány másolatát is. Hadd ne maradjon a férjében egyetlen kérdés sem.
Kettő körül jöttem el tőle. A kezemben egy vastag iratmappával.
És igen, őszintén bevallom: aznap először akkor mosolyodtam el.
Este hétkor Gábor már a nappaliban ült. A kanapén terpeszkedett, elégedetten, kényelmesen, mintha minden pontosan az ő tervei szerint haladna. Mellette ott ült az anyja, Erzsébet, aki állítólag csak azért jött, hogy „segítsen a papíroknál”. A másik oldalon pedig Nóra, a húga, aki „csak társaságnak” ugrott be.
Igazi családi tanácskozásnak tűnt. Mindenki kiöltözött. Erzsébet csillogó szálas kék ruhát viselt, a nyakában borostyánszínű gyöngysorral. Nóra rózsaszín plüss melegítőben feszített. Gábor frissen vasalt ingben ült. Szinte idilli volt a kép.
Aztán megszólalt a csengő.
— Ez meg ki? — ráncolta össze a homlokát Gábor.
— A bátyám. András. Ma ő is részt vesz ezen a családi megbeszélésen.
Gábor arca megfeszült.
— Minek?
— Hogyhogy minek? Te is idehívtad az anyádat és a húgodat. Én is idehívhatom a bátyámat. Így igazságos, nem?
Gábor morgott valamit, de nem mert tiltakozni.
András belépett. Öltönyben volt, komoly arccal, kezében aktatáskával. Röviden, hűvösen köszönt mindenkinek, aztán leült az étkezőasztalhoz. Maga elé tette az aktatáskát, kinyitotta, és elővett belőle egy mappát.
— Akkor kezdjük — mondta tárgyilagos hangon. — Tisztelt jelenlévők, a nevem András. Eszter édestestvére vagyok, és meghatalmazás alapján az ő képviselője vagyoni ügyekben. Mielőtt bármiféle egyezkedésbe kezdenénk, szeretnék felolvasni néhány iratot. Öt percnél nem tart tovább.
Erzsébet azonnal összeráncolta a szemöldökét.
— Miféle iratokat? Gábor, te miért hallgatsz? Mi ez az egész komédia?
— Anya, várj már… — motyogta Gábor bizonytalanul.
András feltette a szemüvegét, és kézbe vette az első papírt.
— Első dokumentum: öröklési bizonyítvány, végrendeleti öröklés alapján. Kiállítva Eszter részére Anna közjegyző által, szeptember tizedikén, vagyis két évvel azelőtt, hogy Eszter házasságot kötött Gáborral. Az örökség tárgya egy háromszobás lakás, alapterülete száz tíz egész négy tized négyzetméter, címe: Debrecen, ilyen és ilyen utca, ilyen szám, ilyen lakás. Vagyis pontosan az az ingatlan, amelyben jelenleg ülünk.
A nappaliban hirtelen síri csend lett.
András lapozott.
— Második dokumentum: hiteles tulajdoni lap másolat. Tulajdonos: Eszter. Egyedüli tulajdonos. Tulajdoni hányad: száz százalék. Tehermentes. A tulajdonjog bejegyzésének dátuma szintén a házasságkötés előtti időszakra esik.
Gábor arca lassan kifakult.
András elővette a következő papírt.
— Harmadik dokumentum: Anna közjegyző mai napon, tizennégy órakor kiállított jogi állásfoglalása. Idézem: „A nevezett lakóingatlan Eszter különvagyonát képezi, amelyet házasságkötés előtt, öröklés útján szerzett. A hatályos családjogi és polgári jogi szabályok alapján válás esetén nem képezi a közös vagyon részét, harmadik személyek javára tulajdoni hányad kizárólag a tulajdonos kifejezett akaratnyilatkozatával ruházható át.” Idézet vége.
Erzsébet kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd újra kinyitotta.
— Ez… ez most mit jelent, Gábor?
— Ez azt jelenti, Erzsébet asszony — magyarázta András nyugodt, udvarias hangon —, hogy a fia azt javasolta a húgomnak: írasson át önre és a lányára egy-egy negyedrészt, vagyis összesen a lakás felét. Abból az ingatlanból, amelynek a fia nem tulajdonosa. Semmilyen arányban. Egyetlen négyzetcentiméterben sem. Ez a húgom különvagyona. És finoman fogalmazva sem értem, milyen alapon gondolta Gábor, hogy rendelkezhet vele.
Nóra felpattant.
— Ez nem tisztességes! Nyolc éve azt hittük, hogy ez közös lakás! Gábor itt élt, ő is csináltatta a felújítást!
— A felújítás — bólintott András. — Jó, hogy szóba hozta. Eszter, a felújítást te fizetted?
— Teljes egészében — feleltem. — Minden számlám megvan. A kivitelezőkkel kötött szerződések is. Akkor kaptam nagyobb prémiumot egy könyves projektre, abból ment az egész.
— Tehát a felújítás költségeit is a tulajdonos állta — állapította meg András. — Rendben. Haladjunk tovább. Gábor, most te következel. Válni akartál, igaz?
Gábor engem nézett. Az arca olyan színű lett, mint a nagynéném régi bordó tapétája.
— Eszter… várj már… ezt csak úgy felvetettük… én nem gondoltam komolyan…
— Gábor — szólaltam meg egészen higgadtan. — Tegnap azt mondtad: „Holnapig kapsz időt.” Ezek a te szavaid voltak. Pontosan emlékszem rájuk. Egyébként felvételem is van róla. A telefonom az asztalon feküdt, és még vacsora előtt bekapcsoltam a hangrögzítőt, mert már reggel óta furcsán feszült voltál. Biztos, ami biztos. Tizennyolc perc negyvenkét másodperc. Teljes ultimátum, káromkodással, fenyegetéssel, az anyád és a húgod emlegetésével együtt. Ha szeretnéd, most meghallgathatjuk. Mindannyian. Felemeltem a telefonomat az asztalról.