— Akkor törődjön vele ő — tettem hozzá halkan. — Legalább mutassa ki a megbecsülését a frissen szerzett tulajdon iránt.
Márk felpattant. A széke olyan élesen csikordult végig a linóleumon, mintha késsel húzták volna meg.
— Nóra, te most szórakozol velem? Ezt komolyan mondod? — A hangja egyre magasabbra csúszott. — Egy beteg asszonyt akarsz magára hagyni néhány négyzetméter miatt? Én nem ilyennek ismertelek. Te mindig jószívű voltál. Három éven át te…
— Pontosan, Márk. Három éven át — vágtam közbe, és letettem a konyharuhát az asztalra. — Jó éjszakát.
Bementem a hálóba, kinyitottam a szekrényt, és előhúztam belőle a régi sporttáskámat. Nem sok holmim volt. Pár blúz munkába, egy farmer, egy otthoni köntös, néhány fehérnemű. Ahogy pakoltam, a kabátom zsebéből kiesett Eszter névjegykártyája, az ápolónőé. Egy darabig forgattam az ujjaim között, aztán elővettem a telefonomat.
„Eszter, jó estét. Elnézést, hogy ilyen későn zavarom. Holnaptól már nem kell mennie Mária nénihez. A megbízás lezárult. Az eddig ledolgozott napokat most azonnal átutalom.”
Egy perc sem telt el, már érkezett is a válasz.
„Rendben, Nóra. Köszönöm. Ha bármire szüksége lenne, hívjon nyugodtan.”
Átutaltam Eszternek a megtakarítási számlámról az utolsó negyvennégyezer forintot. A kártyámon maradt nagyjából százhetven forint. Így már tiszta volt minden. Kifogástalanul, fájdalmasan tiszta.
Szombat reggel a legelső helyközi busszal mentem el, fél hétkor. Márk még aludt, az arcát a párnába fúrta, a lábát maga alá húzta a takaró alatt. Nem ébresztettem fel. Csak letettem Mária néni lakáskulcsait az előszobában a cipősszekrényre, közvetlenül a régi vérnyomásmérő mellé.
A nővérem falujában csend volt. A mobil alig talált térerőt, internet pedig csak a verandán, az ablak mellett működött. Lenémítottam a telefonomat, és betettem a konyhaszekrénybe, egy hároméves málnalekváros üveg mögé. Az első két napban szinte csak aludtam. A kakasok rikácsolására ébredtem, bámultam a deszkamennyezetet, és alig tudtam elhinni, hogy nem kell sehová rohannom. Nem kell idegen vérnyomást mérnem. Nem kell végighallgatnom, hogy a leves ízetlen, a krumpli kemény, a tea meg túl hideg.
Hétfő este aztán mégis elővettem a készüléket. A kijelző tele volt nem fogadott hívásokkal. Negyvenkettő Márktól. Nyolc Dórától. És még három ismeretlen számról is — valószínűleg maga Mária néni próbálkozott a vezetékes telefonról.
Rányomtam Márk nevére. Már az első csörrenésnél felvette, mintha egész nap a kezében szorongatta volna a telefont.
— Nóra! Hol a fenében vagy?! — A hangja ordításként csapott ki a készülékből, rekedtesen, szétesve. — Elment az eszed? Anya egyedül van otthon! Szombat este hazajöttem a műszakból, ő meg ott ült a folyosó padlóján és sírt! Eszter nem jött! Miért nem szóltál neki, hogy elmész?
— Szóltam neki, Márk. Felmondtam neki.
A vonal túlsó végén olyan csend lett, hogy hallottam, ahogy náluk a konyhában csöpög a csap. Az a csap, amelyet Márk még karácsony előtt megígért megjavítani.
— Hogy érted, hogy felmondtál neki? — kérdezte végül suttogva. — Ki alkalmazta egyáltalán?
— Én. Három éven keresztül én fizettem neki havi százhúszezer forintot az éjszakai mellékmunkáimból. Azért, hogy a te anyád tiszta legyen, te pedig nyugodtan hihesd, hogy én mindent megoldok egyedül, a munkahelyi jelentések között. Az élelmiszer, amit az ápolónő vett neki, szintén az én pénzemből ment. Neked mindig ott volt a részletfizetés, a benzin, az autó, a kifogások.
Márk nehézkesen, hangosan kezdett lélegezni.
— Nóra… te most… — Először hallottam a hangjában valódi tanácstalanságot. Olyan volt, mint egy gyereké, aki hirtelen rájött, hogy nincs, aki eltakarítsa utána a romokat. — Miért nem mondtad? Mi… hát… Dóra biztos besegített volna valamennyivel.
— Dóra most már tulajdonos. Hívd fel őt. Jöjjön, és cseréljen pelenkát. Mária néni már fel tud kelni, de estére nagyon legyengül, ezt te is tudod. Levest kell főzni neki. Só nélkül. A krumplit villával kell összetörni, mert fájnak a fogai.
— Dóra nem tud! — üvöltött fel Márk, megint elveszítve az önuralmát. — Vasárnap hívtam! El is jött, két órát bírt ki. Anya ráordított, mert odaégette a kását. Dóra sírva fakadt, odavágta a kulcsokat, és elment! Azt mondja, az orvos megtiltotta neki az idegeskedést, mert keményedik a hasa! Szombaton a férjével üdülni mennek, már befizették, elbukják a pénzt, ha nem utaznak el! Nóra, kérlek, gyere vissza. Anya kiabál, összekever mindent, engem is Dórának szólít… Én nem tudom kimosni az ágytálat, felfordul tőle a gyomrom, Nóra!
Kinéztem az ablakon. A nővérem a kertben a kiszáradt málnavesszőket szedte össze, és kupacba rakta őket. Este tüzet gyújtunk majd belőlük.
— Márk, az előszobai polcon ott van a vérnyomásmérő. A tépőzár már gyenge, fújás közben kézzel fogni kell, különben lecsúszik. Naponta háromszor mérd meg a vérnyomását. Ha százhatvan fölé megy, adj neki vérnyomáscsökkentőt a nyelve alá. A tabletták a mikró tetején vannak, a kék dobozban.
— Nóra, te teljesen megőrültél?! — Márk hangja megremegett, és valami tehetetlen, sötét indulat kapart fel benne.