Már tízpercnyi késés is elég volt hozzá, hogy a bögréjével verni kezdje az éjjeliszekrény lapját.
Három hónap után azon kaptam magam, hogy remeg a kezem. Bementem a fürdőszobába, az arcomat a törölközőbe nyomtam, és hangtalanul zokogtam, nehogy megijesszem. Akkor értettem meg először igazán: egyedül nem fog menni. Ismerősökön keresztül találtam rá Eszterre. Vállalta, hogy déltől négyig ott van Mária mellett, havi nyolcvanezer forintért. Később minden drágult, az ő díja is felment százhúszezerre. Hogy ki tudjam fizetni, elvállaltam két kisebb cég könyvelését is. Éjszakánként készítettem a kimutatásaikat, amikor Márk már aludt, háttal fordulva nekem.
— Mit kattogsz te még mindig azon a gépen? — morogta félálomban. — Nem lehet tőled pihenni. Gyere már feküdni, reggel úgyis anyához kell menned.
Lehajtottam a laptop fedelét, és ott ültem tovább a sötétben. Márk komolyan azt hitte, egy magatehetetlen ember gondozása nagyjából olyan, mint elmosogatni: bemész, megeteted, kijössz. Ő egyszer sem fordította át az anyját a másik oldalára. Egyetlen alkalommal sem tisztította ki a felfekvéseit. Este benézett hozzá, puszit nyomott a kiszáradt arcára, aztán elégedetten közölte: „Látod, anya, minden rendben van nálunk. Nóra mindent kézben tart.”
Egy hónappal ezelőtt Mária lassan talpra állt. Előbb csak a vécéig jutott el, aztán már a szobában is tett néhány kört. Dóra ezt követően hirtelen gyakrabban kezdett felbukkanni. Hozott valami akciós bonbont a Lidl-ből, leült a tévé elé, és csilingelő hangon mesélte a saját gondjait.
— Anyukám, neked kellene egy új kabát — mondogatta Dóra, miközben kényelmesen szétterült a fotelben. — Láttam egy szépet a neten, csak tizennégyezer forint. Nóra, nincs véletlenül ennyi a kártyádon? Fizetésig kisegítenél?
Én pedig utaltam. Abból a pénzből, amit a mérőórák ellenőrzésére meg egy új téli csizmára tettem félre. A régi már szó szerint szétesőben volt, a talpa elvált. Mégis elküldtem az összeget, mert Dóra olyan őszintén, olyan gyerekesen tudott mosolyogni. Ő nem látta azt, amit én. Nem látta a koszt, a sebeket, a savanyú szagú ágyneműt. Ő csak a megmosdatott anyját látta, a rendbe rakott szobát és a frissen főzött ebédet.
Múlt csütörtökön bementem a rendelőintézetbe, hogy kiváltsam az ingyenes gyógyszerekhez szükséges receptet. A háziorvos, egy fáradt szemű, idős asszony, sokáig keresgélte Mária kartonját a szekrényben.
— Ja, Mária — kapott észbe végül, miközben sercegett a toll a papíron. — A lánya járt itt nemrég. Azt kérdezte, ha javulás van, le lehet-e venni a rokkantsági besorolást. Azt mondta, üdülési támogatást intéznek az édesanyjának a szociális osztályon. Rendes lány, törődik vele. A lakásról is sokat érdeklődött, hogy milyen papírok kellenek ajándékozáshoz, ha a tulajdonos stroke után van.
Nem szóltam semmit. Átvettem a recepteket, és kiléptem az épület elé. A járda mellett elhúzó busz kerekei port vágtak az arcomba. A zsebemben közben megrezzent a telefonom: Márk küldött egy linket valamelyik webáruházból. „Nóra, rendelj már anyának ízületi krémet, csak ezerkétszáz forint, nálad úgyis összegyűlt valami kedvezmény.”
Megnyitottam az alkalmazást, és megrendeltem. A számlámon tizenhatezer forint maradt a hónap végéig.
A vendégek este tizenegy körül szállingóztak el. Erika néni búcsúzáskor a folyosón együttérzően megszorította a könyökömet, de egy szót sem mondott, csak sietve elindult a lift felé. Dóra taxival ment haza, a táskájában azoknak az iratoknak a másolatával, amelyeket az anyja délelőtt írt alá a közjegyzőnél. Mint kiderült, mindent elrendeztek már egy héttel korábban; minket ma csak kész tények elé állítottak.
Márk a konyhában ült, és a nyitott ablaknál cigarettázott. Nálunk a lakásban tilos volt rágyújtani, de aznap nem tettem szóvá.
— Anya persze nem járt el szépen — mondta tompán, anélkül hogy rám nézett volna. — Ezzel a lakásüggyel… hát, nem volt korrekt. Holnap beszélek vele. De te, Nóra, ne hozz hirtelen döntést. Öreg már, a betegsége óta fejben sincs teljesen rendben. Becsapódott neki valami. Dóra biztosan rábeszélte, ebben száz százalékig biztos vagyok. De a gondozást akkor is folytatni kell. Nem hagyhatjuk most magára. Emberileg sem. Már csak a kora miatt sem.
Én közben a csészéket mostam. A csapból zúduló víz elnyelte a hangja nagy részét.
— Hallod, Nóra? — fordult felém Márk, és a füstöt a plafon irányába fújta. — Miért hallgatsz megint? Úgy ülsz itt, mint aki megsértődött az egész világra. Mondj már valamit.
Elzártam a vizet. Szürke konyharuhába töröltem a kezem, aztán szembefordultam vele.
— Márk, holnap szombat van. Elutazom a testvéremhez vidékre egy hétre. Gondja akadt a kerítéssel a telken, megkért, hogy segítsek neki.
Márk homloka összerándult, a hamu pedig leperegve a párkányra hullott.
— Hogyhogy a testvéredhez? És anya? Ki fog neki főzni? Neki mindennap friss leves kell, az orvos is megmondta. A gyógyszereit is időre kell bevennie. Nekem holnap tizenkét órás műszakom van, vasárnap meg pluszmunkám az autópiacon.
— Majd kitalálod — feleltem nyugodtan. — Férfi vagy. Ha kell, keresel pénzt ápolóra. Vagy Dóra beugrik. A lakás most már úgyis az övé.