— A mi Nóránk maga az áldás, három éven át talpra állította anyát, arany keze van! — Márk nagyot csapott a tenyerével az asztalra, közben közelebb húzta magához a felvágottas tányért. — Erre inni kell. Dóra, add már ide azt a száraz bort, amit a szupermarketben vettünk.
A vendégek egyszerre zsongani kezdtek. Az asztalfőn Mária ült halványlila kardigánban, még sápadtan, de már szemmel láthatóan megerősödve. A szélütés után az arca majdnem teljesen rendeződött, csupán a szája bal sarka remegett meg néha, ha felidegesítette magát. Vele szemben a harmincéves lánya, Dóra üldögélt, és unott mozdulatokkal válogatta a szőlőszemeket a tányérján.
Én az asztal szélén kaptam helyet, közel a konyhába vezető átjáróhoz. A fotel karfáján ott hevert a régi vérnyomásmérő, a tépőzárja már megkopott, szürkére fakult az évek alatt. Egy órával korábban hoztam ki a hálóból, amikor Mária arra panaszkodott, hogy zúg a füle. A mandzsettából még mindig olcsó szappan és fertőtlenítő szaga áradt.
— Hát igen, Nóra — csóválta a fejét Erika, a lépcsőházi szomszéd, miközben a teáját kortyolgatta. — Egy ilyen beteget ápolni nem akármi. Főzni rá, forgatni, alátétet cserélni… Ezt nem minden meny bírná végigcsinálni. Szerencséd van vele, Mária.
Mária elégedetten bólintott, és letört egy darabot az ötszázhatvan forintos bolti tortából. Előbb Dórára pillantott, aztán rám emelte a tekintetét.
— Nóra valóban igyekezett, ezt nem lehet elvitatni — mondta kimérten. — A kötelesség az kötelesség. Márk hozta őt ide, ebbe a lakásba, tizenöt éve itt élnek. Család vagyunk. De ha már így mindannyian összegyűltünk, szeretnék valamit elmondani. Most, hogy jobban vagyok, ideje rendbe tenni a papírokat. Elkészíttettem az ajándékozási szerződést. Dóra nevére. A lakás az övé lesz. Nemsokára szül, szüksége van otthonra. Márk pedig férfi, majd megkeresi magának, ami kell.
Egyetlen pillanat alatt dermedt csönd lett a szobában. Odakintről behallatszott, ahogy az autógumik végigsuhannak a nedves aszfalton. Egy teljesen hétköznapi este volt egy lakótelepen, hárompercnyi sétára a buszmegállótól.
Márk mozdulatlanul ült, a villa megállt a kezében. Az arca lassan sötétvörösre váltott. Előbb rám nézett, majd a húgára.
— Anya, ezt most hogy érted? — kérdezte halkan. — És velünk mi lesz? Tizenöt éve itt lakunk. Mi újítottuk fel. A műanyag ablakokra is kifizettünk száznyolcvanezer forintot.
— Amíg élek, itt maradtok — felelte Mária nyugodtan, miközben megigazította a kardigánja gallérját. — Hová is küldenélek benneteket? De a tulajdonos Dóra lesz. Így igazságos. Ő az édes lányom, az én vérem. Nóra pedig… Nóra értelmes asszony. Továbbra is segíteni fog nekem. Tiszteletből. Ugye nem a négyzetméterekért gondoztál engem, Nóra? Hiszen mi egy család vagyunk.
A tekintetem a fotel karfáján fekvő vérnyomásmérőre siklott. Belül ürességet éreztem, hideget és végtelent. Három év alatt hozzászoktam ehhez az ürességhez. Pontosan tudtam, mibe került ez az ápolás: havi százhatvanezer forintba annak a gondozónőnek a bére, akit napközben fizettem a saját pénzemből, az éjszakai könyvelési munkáimból félretett összegből. Márk abban a hitben élt, hogy ebédidőben én rohanok haza a munkahelyemről, hiszen az iroda nincs messze. Eszterről, a gondozónőről fogalma sem volt. Senki sem tudott róla. Én pedig hallgattam, mert így tűnt egyszerűbbnek. Magam építettem fel azt a látszatot, mintha mindez könnyedén menne.
— Te mondtad három éve, amikor anyát kihoztuk a kórházból, hogy mi család vagyunk — szólalt meg váratlanul Dóra, és ártatlan, tiszta tekintettel nézett rám. — Nóra, miért hallgatsz? Anyának nem szabad idegeskednie, megint felmegy a vérnyomása.
Felálltam a székről, és gondosan összetekertem a vérnyomásmérő gumicsöveit. A tépőzár éles recsegéssel vált szét, mire több vendég is odakapta a fejét.
— Kimegyek, elmosogatok — mondtam.
A saját hangom meglepően egyenletesen csengett.
A konyhában állott viaszosvászon és ázott teafű szaga keveredett. Megnyitottam a forró vizet, és a kezemet a sugár alá tartottam. A víz égette az ujjaimat, én mégis alig éreztem valamit.
Három év alatt annyi ilyen nap rakódott egymásra, hogy végül egyetlen ragacsos, fojtogató masszává olvadtak össze bennem. Emlékszem az első télre a szélütése után. Márk akkor két hétre vidéki kiküldetésbe ment, mert több pénzt akart keresni. A raktárban százhatvannyolcezer forintot kapott havonta, és ennek majdnem a fele elment a régi koreai autó hitelére.
— Nórikám, figyelj rá, amíg nem vagyok itthon — mondta indulás előtt, még a pályaudvarra készülve. — Mégiscsak az anyám. Rajtunk kívül nincs senkije. Dóra elfoglalt, most alakul az élete.
Én pedig figyeltem rá. Hajnal ötkor keltem, só nélküli kását főztem, aztán rohantam a rendes munkahelyemre, egy állami intézménybe, ahol vezető könyvelőként százötvenkétezer forintot kerestem. Ebédszünetben visszasiettem, hogy ágyneműt cseréljek. Mária akkor még beszélni sem tudott, csak nézett rám azzal a súlyos, követelő tekintettel. Ha akár csak kicsit is elkéstem, már előre tudtam: abból baj lesz.