Nyomorult, tehetetlen, mocskos düh volt ez.
— Te tényleg képes lennél anyádat a sírba tenni azért a rohadt lakásért?! Fulladj meg a négyzetmétereidben! Visszaíratunk mindent, érted? Rákényszerítem! Csak gyere ide, könyörgöm, három napja nem aludtam, ma be sem mentem dolgozni, igazolatlan napom lesz, aztán kirúgnak a fenébe!
— Semmit sem kell visszaíratni, Márk — feleltem halkan. — A lakás Dóráé. Így tisztességes. Ti vagytok a családja. A vére. Én meg csak… egy megértő asszony voltam. Tiszteletből.
Azzal megszakítottam a hívást.
Mária Pavlovna lakásának ajtaja résnyire nyitva állt; a zár már régóta akadozott, kívülről kulcs nélkül nem lehetett rendesen behúzni. Kopogás nélkül léptem be, csendben. Péntek este volt. Eltelt egy hét.
Az előszobában savanyú tej és odakapott hagyma szaga terjengett. A cipők összevissza hányva hevertek, a padlón Márk sáros lábnyomai sötétlettek — alighanem leszaladt a patikába, és amikor visszaért, már arra sem volt ereje, hogy levegye a bakancsát. A régi vérnyomásmérő ugyanott feküdt a polcon, csakhogy a csövei csomóba tekeredtek, a gumipumpa pedig külön gurult be a fogas alá.
Bementem a konyhába. A tűzhelyen egy alumíniumfazék állt, benne kiszáradt, összetapadt cérnametélt maradéka. A mosogató körül koszos tányérok tornyosultak, mellettük bögrék sorakoztak beszáradt teaperemmel; legalább tíz darab, ha nem több. Az asztalon felbontott fájdalomcsillapító bliszter hevert, mellette egy üres kefires zacskó, összegyűrve.
A hálószoba felől Mária Pavlovna tompa, ingerült hangja szűrődött ki:
— Márk! Márkocskám, hozzád beszélek! Hozz vizet! És vedd lejjebb azt a tévét, szétmegy a fejem ettől a focitól! Hová tűntél már megint, te szerencsétlenség…
Márk a vécéből lépett ki. Régi melegítőnadrág volt rajta, a térdénél kitérdesedve, a szürke pólóján sárgás foltok éktelenkedtek — talán bébiétel, talán krumplipüré. Az arca fakó volt, borostás, a szeme alatt valódi, fekete karikák húzódtak a kialvatlanságtól. A kezében műanyag lavórt tartott, benne csuromvizes ronggyal.
Amikor meglátott, megtorpant a folyosó közepén. A rongy kicsúszott az ujjai közül, és cuppanva esett a linóleumra, közvetlenül a maszatos szegélyléc mellé.
— Nóra… — préselte ki magából, alig hallhatóan, rekedten. Megremegett a szája. — Eljöttél.
Nem mozdultam. A táskámat sem tettem le. Új farmer volt rajtam, abból a pénzből vettem, amit a húgom adott, amiért segítettem neki a kerítésnél. A lábamon viszont még mindig ugyanaz a régi csizma volt, amelynek elvált a talpa. Nem vittem el megjavíttatni.
— A hajszárítómért jöttem, meg a téli kabátomért a kamrából — mondtam, és nem rá néztem, hanem a válla mögött a koszos falra. — A laptopomat is elviszem. Dolgoznom kell, le kell adnom a jelentéseket. Hétfőn megyek vissza a főállásomba.
A hálóból újra felcsattant Mária Pavlovna hangja, ezúttal élesebben, nyafogós rekedtséggel:
— Márk! Ki jött? Dóra az? Mondd neki, jöjjön be, be kell dörzsölni a lábamat! Amit főztél, az a tészta ehetetlen, olyan, mint a ragasztó! Dóra főzzön végre rendes levest!
Márk tett felém egy lépést. Kinyújtotta a kezét — piszkos volt, az egyik körme letört —, de a kabátom ujját már nem merte megérinteni.
— Nóra… Harmadik napja Dórát hívogatja — suttogta. A fáradtságtól tompa tekintetében valami rémisztő, későn érkező felismerés villant. — Dóra meg fel sem veszi. Azt mondta, a férje nem engedi, hogy beteg emberhez járkáljon, novemberben szül. Nóra, én ezt nem bírom tovább. Ma pelenkát cseréltem rajta, és ott helyben elhánytam magam, egyenesen az ágyra. Három órán át mostam a lepedőket a kádban, véresre dörzsöltem a kezem… Bocsáss meg, Nóra. Kérlek. Én nem tudtam. Azt hittem, ez könnyű.
Elmentem mellette, be a kamrába. Leemeltem a télikabátomat; por és régi újságok szaga áradt belőle. Begyömöszöltem a táskámba a többi holmi tetejére. Utána a hajszárítót is melléraktam.
Amikor visszaértem a folyosóra, Mária Pavlovna megjelent a hálószoba ajtajában. A félfába kapaszkodott. Lila kardigánja ferdén volt begombolva, az egyik gomb nem is a saját lyukába került. Nehéz tekintettel nézett rám, a szája bal sarka apró, ideges rángásokkal mozgott.
— Nóra — mondta rekedten, és a hangjából most először hiányzott a parancs. Csak félelem maradt benne. Egyszerű, emberi félelem: egy öregasszonyé, akit mindenki magára hagyott. — Nóra, hová mész? És a tea? Vágj egy kis kenyeret, ott maradt a zacskóban… Ülj le mellém egy kicsit.
Megálltam a küszöbnél. A polcról felvettem a vérnyomásmérőt, óvatosan kibogoztam az összecsavarodott csöveket, aztán szépen, rendben visszatettem.
— Viszontlátásra, Mária Pavlovna — mondtam.
Elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó súlyos, száraz dörrenéssel csapódott be mögöttem. Odabentről motoszkálás hallatszott, aztán Márk kétségbeesetten, túl hangosan kiáltott valamit az anyjának, de én már a lift felé mentem. A régi csizmám léptei puhán, szinte hangtalanul simultak a lépcsőház betonpadlójára.