– Erzsébet asszony – szólaltam meg halkan. – Tényleg az unokáiért él?
– Hát persze! Miféle kérdés ez már megint?
– Akkor kérem, hallgassa végig ezt. Csak egy perc az egész.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a hangfelvételek mappáját, és kiválasztottam az elsőt. A leghosszabbat. Azt, amelyik után először éreztem úgy, hogy valami végleg eltört bennem. Letettem a készüléket az asztalra, és elindítottam.
A konyhára olyan csend borult, mintha mindenki egyszerre felejtett volna el levegőt venni. Lilla abbahagyta a rajzolást. Márk lejjebb engedte a tabletet.
A telefonból Erzsébet asszony hangja szólt. Erősen, magabiztosan, összetéveszthetetlenül:
„Gábor, hát látod te is a kamerán. Egész nap csak a telefonját nyomkodja. Miféle munka ez? Semmirekellő. Te meg közben megszakadsz a munkában. Hagyd ott, amíg nem késő. A gyerekeket majd én magamhoz veszem. Mellettem rendes emberek lesznek belőlük, nem mellette.”
Lilla felemelte a fejét. Előbb a nagymamájára nézett, aztán rám.
Átváltottam a következő részletre.
„Gábor, már megint csak ül. Nem csinál semmit. Letöröltem a tűzhelyet, hát olyan kosz volt rajta, hogy borzalom. Szégyen. Egy normális asszonynál ilyen nincs.”
Erzsébet asszony sápadtan ült a helyén. Meg sem moccant. Az ujjain a gyűrűk mozdulatlanul csillantak. Szája résnyire nyílt, de hang nem jött ki rajta.
– Anya, ezt a nagyi mondja? – kérdezte Lilla.
– Igen, kicsim. A nagymamád.
Leállítottam a felvételt. A csend úgy zuhant ránk, mint egy súlyos fedél.
Gábor lassan letette a bögréjét az asztalra. Olyan óvatosan, mintha kristályból lett volna. A szemét továbbra sem emelte fel.
Erzsébet asszony az asztallapot bámulta. A saját kezét. A gyűrűit.
– Ez ki van ragadva a szövegkörnyezetből – mondta végül rekedten.
– Egyetlen hét alatt négy felvétel készült, Erzsébet asszony. Négy alkalommal nevezett engem semmirekellőnek, koszosnak és senkinek. Az én konyhámban. Az én székememen ülve. Abban a lakásban, amelynek a felújításába egymillió-hatszázezer forintot tettem bele.
– Nóra! – pattant fel félig Gábor.
– Ülj le – mondtam.
És ő leült. Nyolc év alatt először mondtam neki így, ilyen egyszerűen: ülj le. És megtette.
Erzsébet asszony Lillára pillantott. A kislány némán nézett vissza rá. Nem pislogott. Hét éves volt, de a tekintete abban a pillanatban egy felnőtté.
– Lillácskám… – kezdte az anyósom.
– Nyolc éve jár ide hozzánk – folytattam én, nyugodtan. Nem kiabáltam. Nem remegett a hangom. – Havonta háromszor-négyszer. Sokszor telefon nélkül, előzetes jelzés nélkül. Megette, amit főztem. Használta a konyhámat. Aztán felhívta a férjemet, hogy elmondja neki, milyen rossz háziasszony vagyok, milyen rossz anya, milyen rossz feleség. Egymillió-hatszázezer forintot raktam ebbe a felújításba. Napi hat órát dolgozom. Főzök, takarítok, nevelem az unokáit. És nem vagyok semmirekellő.
Erzsébet asszony felállt. Egy szót sem szólt. Levette a táskáját a szék támlájáról. Hosszasan Gáborra nézett. Súlyosan, vádlón.
– Gábor – mondta.
Ő hallgatott.
Az anyósom kiment. Az ajtó nem csapódott be mögötte. Halkan, szinte illedelmesen záródott.
Én a mosogatónál maradtam. Az ujjaim a munkalap szélét markolták. A szívem vadul vert, mintha a torkomban dobogna. De a kezem nyugodt volt. Nyolc év után először kimondtam mindent, amit gondoltam. És közben nem remegtem.
Gábor még vagy húsz percig ült a konyhában. Némán. Aztán felállt és elment. Hallottam, ahogy az előszobában cipőt húz, majd becsapja maga után a bejárati ajtót. Pár pillanattal később az udvarról felberregett az autó motorja.
A kamera odafentről tovább figyelt. Felemeltem a fejem, és egyenesen az objektívbe néztem.
Hadd vegye.
Este Márk odajött hozzám. Leült mellém a kanapéra. Egy ideig csak hallgatott.
– Anya… a nagyi tényleg így beszélt rólad?
– Igen, Márk. Tényleg.
– Apa tudta?
– Tudta.
Megint csend lett. Tizennégy évesen az ember már érti, hogy a hallgatás is döntés. És nem mindig a jó döntés.
– Értem – mondta végül.
Aztán bement a szobájába.
Lilla gyorsan elaludt. Betakartam, megigazítottam a nyuszis párnáját, aztán visszamentem a konyhába. Egyedül voltam. A kamera még működött, de már nem érdekelt.
Teát főztem. Két kézzel fogtam körbe a bögrét. Forró volt. A meleg átjárta az ujjaimat, a tenyeremet, aztán valahogy beljebb is eljutott. Csend volt. Olyan mély, szokatlan csend, amilyen ebben a lakásban már nagyon régóta nem volt.
Három hét telt el azóta. Erzsébet asszony nem telefonál. Nem jön át. Nem hoz cukorkát a gyerekeknek. Gábor szombatonként egyedül megy hozzá. Amikor hazajön, komoran leül a konyhában, és szótlanul issza a kávéját. A kamerát a beszélgetés utáni második napon leszerelte. Nem magyarázkodott, nem mondott semmit. A hűtő fölött ott maradt a tartó helye: egy apró lyuk, nagyjából ujjnyi.
Lilla tegnap megkérdezte:
– Anya, a nagyi már nem szeret minket?
Leguggoltam elé, és a szemébe néztem.
– De szeret, kicsim. Csak most szégyelli magát.
Nem tudom, igaz-e. Lehet, hogy valóban szégyelli. Lehet, hogy inkább dühös. Az is lehet, hogy a barátnőinek most azt meséli, milyen hálátlan, gonosz menye van Gábornak.
Én viszont alszom. Nyugodtan. Nyolc év után először.
Csakhogy Lilla minden nap rákérdez a nagymamájára. Én pedig éjjelente ezen gondolkodom. Talán négyszemközt kellett volna lejátszanom neki. Talán a gyerekek nélkül. Talán hallgatnom kellett volna tovább, és egyszerűen elmenni.
Hiba volt előttük bekapcsolni a felvételt? Vagy tényleg túl messzire mentem?