Árnyékká. Egy háztartási kellékké, aki levest főz, aztán elmosogat.
Ebéd után a mosogató mellett álltam. Erzsébet azon a széken ült, amelyikről korábban Gábort hívta. Az ujjain lévő gyűrűk halkan koccantak az asztallapon. Régen ezt a kis zajt ártalmatlan szokásnak hittem. Most minden koppanás figyelmeztetésként ütötte meg a fülem.
– Nóra, szeretnék veled megbeszélni valamit. Egy hónap múlva szünet lesz az iskolában. Arra gondoltam, elvinném magamhoz a gyerekeket egy hétre. A kertbe. Friss levegő, patakpart, bogyós gyümölcsök… jót tenne nekik.
Betettem az utolsó tányért a szárítóba, majd megtöröltem a kezem a kötényembe.
– Majd átgondolom.
– Ugyan mit kell ezen gondolkodni? A gyerekeknek jó lenne. Én értük élek.
Értük élek. Ez a mondat. Hallottam már a felvételen is, csak ott egészen másképp csengett. Ott így hangzott: „A gyerekeket elviszem. Mellettem rendes emberek lesznek belőlük, nem emellett.” Ugyanaz a száj, ugyanaz a hang, ugyanazok a gyűrűs ujjak. Csak a szavak voltak gondosan kicserélve.
Felé fordultam.
– Erzsébet, maga tényleg úgy gondolja, hogy én egy élősködő vagyok?
Megdermedt. A gyűrűk elhallgattak. A konyhára nehéz, vattaszerű csend telepedett.
– Tessék? Miféle élősködő? Miről beszélsz, Nóra?
– Csak kérdeztem.
A tekintete azonnal Gáborra ugrott. A férjem összevonta a szemöldökét.
– Nóra, most meg mit kezdesz?
– Semmit. Felejtsétek el.
De láttam. Egyetlen pillanatra Erzsébet arca kifakult. A következő másodpercben már össze is szedte magát. Lilla épp bekukkantott a konyhába, ő pedig rámosolygott.
– A nagyi csak tréfált, kicsikém. Minden rendben, menj csak rajzolni.
Senki sem tréfált. És ő pontosan tudta. A szemén látszott. Az előbb még méz csillogott benne, most jéggé fagyott.
Három nappal később Erzsébet felhívta Gábort. Tudtam, hogy megteszi. A kamera továbbra is működött. Minden este átnéztem a felvételeket, miután a gyerekek lefeküdtek.
– Gábor, ez a nő tud valamit. Rákérdezett arra, hogy élősködőnek tartom-e. Honnan vette? Te mondtad el neki?
– Nem, anya. Én semmit nem szóltam. Lehet, hogy áthallatszott a falon. Te elég hangosan beszélsz.
– Én hangosan? Suttogtam!
Nem suttogott. A kamera minden egyes szót rögzített.
Rövid szünet következett.
– A kamera – mondta Gábor. – Az hangot is vesz. Elfelejtettem.
Csend lett. Hosszú. Megszámoltam: tizenkét másodperc.
– Azonnal vedd le azt a kamerát – szólalt meg végül Erzsébet. – Most rögtön.
– Anya, minek? Hadd maradjon. Nekem kell a váláshoz.
– Miféle váláshoz?! Nem érted? Ha ő letöltötte a felvételeket, mindenkinek megmutathatja, miket mondtam! Szedd le!
Nem szedte le. Mert a kamerát nem azért tette fel, hogy az anyját ellenőrizze, hanem engem. Egyáltalán nem zavarta, mit beszél Erzsébet. Sőt, egyetértett vele. „Anya, még gondolkodom. Egyelőre figyelem.” Nyolc éve gondolkodik. Nyolc éve figyel.
Végighallgattam a felvételt. Erzsébet a végén még hozzátette:
– Akkor így lesz. Szombaton átmegyek, és beszélek vele. Normálisan, ember módjára. De ha csak egyszer is az orrom alá meri dugni azokat a felvételeket, én megmutatom neki. Én vagyok az anya. Nekem jogom van.
Joga van. Hetvenkét év, gyűrű minden ujján, ügyészi hanghordozás. Rendben. Nekem is van jogom.
Gábor este ért haza. Csendben megvacsorázott, aztán a kamerára nézett. Utána rám.
– Nézted a kamera felvételeit?
Felnéztem a laptopból. Nyugodtan. Egyenletes hangon.
– Milyen felvételeket?
– A konyhai kameráét.
– Gábor, te azért raktad fel, hogy engem figyelj. Én még a jelszót sem tudom az alkalmazásodhoz.
Ez igaz volt. Ő nem tudta, hogy kitaláltam a jelszavát. Ellenőrizni pedig nem ellenőrizte. Mert azzal be kellett volna ismernie, hogy a felvételeken van valami, amiről nagyon nem akar beszélni.
– Jó – mondta végül. – Hagyd a fenébe.
Hagyd a fenébe. A kedvenc mondata. Hagyd a kritikát, hagyd anyámat, hagyd, hogy a hátad mögött szétszedjenek. Nyolc éve hallgatom ezt: hagyd. Nem, Gábor. Most nem hagyom.
Szombat délelőtt Erzsébet tízkor érkezett. Egy teljes órával korábban, mint máskor. Nem hozott süteményt. Nem volt nála cukorka. Mosoly sem. Összeszorított száj, kihúzott hát, a gyűrűk hidegen villantak az ujjain.
Márk otthon volt, szünetet tartottak. A konyhában ült a tabletjével. Lilla ugyanannál az asztalnál rajzolt színes ceruzákkal egy nagy lapra. Gábor kávét ivott.
Erzsébet velem szemben foglalt helyet. A kezét az asztalra tette, és a szemöldöke alól keményen rám nézett.
– Nóra. Gábor azt mondta, te valamivel gyanúsítgatsz engem. Én nem értem, mire fel. Én ennyi mindent tettem ezért a családért. Az unokáimat úgy szeretem, mintha a saját gyerekeim lennének. Én értük élek. Te meg furcsa kérdésekkel állsz elő.
Hát tessék. Megint az: értük élek. Harmadszor mondta a szemembe. A felvételen viszont így hangzott: „A gyerekeket elviszem. Mellettem rendes emberek lesznek belőlük, nem emellett.”
Gáborra pillantottam. Ő a bögréjét bámulta. Mint mindig: bögrét, tányért, telefont, bármit. Csak a szemembe ne kelljen néznie.
Vettem egy levegőt, és végre kimondtam a nevét.