– Anya, gondolkodom rajta – hallatszott Gábor fáradt, bizonytalan hangja. – Egyelőre figyelek. Nem véletlenül van ott az a kamera.
– Így van, kisfiam. Gyűjts csak bizonyítékot. Ügyvédnél voltál már? El kell érni, hogy a gyerekek nálad maradjanak. Hiszen ő senki. Se lakása, se autója. Még rendesen főzni sem tud.
Lakásom valóban nem volt. Autóm sem. Gábor lakásában éltünk. Csakhogy a felújításba én tettem bele nagyjából 1,6 millió forintnyi megtakarítást, azt a pénzt, amit az esküvő előtti három évben kuporgattam össze. Tapéta, fürdőszobai csempe, konyhabútor. Úgy látszik, ezt Gábor már elfelejtette. Vagy soha nem is tartotta számon.
Továbbpörgettem a felvételeket. Négy nap alatt Erzsébet kétszer járt nálunk. Mindkét alkalommal ugyanaz a kis előadás zajlott le. Cukorka az unokáknak, felvágott a fiának. Aztán telefon Gábornak az én konyhámból, az én székemről, az én függönyeim előtt, amelyeket három estén át varrtam saját kézzel.
A második beszélgetés még gyomorforgatóbb volt.
– Gábor, már megint csak üldögél. Semmit nem csinál. Letöröltem a tűzhelyet, hát borzalom, milyen koszos volt. A konyharuha csupa maszat, a padló ragad. Szégyen, komolyan mondom. Egy rendes asszony háztartásában ilyesmi nem fordulhatna elő.
Koszos. Én mindennap takarítottam azt a konyhát. Mindennap. Reggel felmostam. Este letöröltem a tűzhelyet. A mosogatót minden főzés után kisikáltam. Ő pedig végighúzott egy száraz rongyot azon, ami amúgy is tiszta volt, és már mesélte is a fiának, hogy nálunk „szégyen és gyalázat” van.
Egyetlen hét alatt négyszer beszélt rólam a férjemmel. Négyszer nevezett ingyenélőnek, rendetlennek, senkinek. És egyszer sem, de tényleg egyszer sem mondta mindezt a szemembe. Előttem hallgatott. Összeszorította a száját, megkóstolta a levest, aztán csak ennyit jegyzett meg: „Elmegy.” Nála ez már majdnem dicséretnek számított.
Az unokák előtt viszont mintha kicserélték volna. A hangja egy pillanat alatt megpuhult.
– A nagyi szeret téged! A nagyi hozott finomságot! A nagyi a legjobb!
Lilla rajongott érte. Odaszaladt hozzá, átölelte, puszilgatta a gyűrűs ujjait. Erzsébet megsimogatta a haját, és olyan szélesen, olyan melegen mosolygott rá, mintha az egész szíve benne lett volna. Vagy talán mégsem. Már nem tudtam, mi igaz belőle, és mi csak szerep.
A négy hangfelvételt átmásoltam a saját telefonomra. Levettem a fülhallgatót, lefeküdtem, és hosszú ideig csak a plafont bámultam. Sötét volt a szobában, csendes. Egyedül a hűtő zümmögése hallatszott.
1,6 millió forint a felújításra. Nyolc év, amelyben a „köszönöm” helyett mindig csak annyit kaptam: „elmegy”. Négy felvétel arról az igazságról, amelyet soha nem mertek a szemembe mondani.
Tudtam, hogy időre van szükségem. Nem borulhatok ki. Nem sírhatok. Nem hívhatom fel Gábort az éjszaka közepén azzal, hogy mégis hogy tehette ezt velem. Várnom kellett. Adnom kellett nekik még egy szombatot.
Másnap reggel Erzsébet telefonált. A hangja mézes volt. Sűrű, ragadós méz.
– Nóra, kislányom, szombaton átugranék, jó? Sütök a gyerekeknek pitét. Márk úgy szereti az almásat.
Kislányom. Így csak akkor szólított, ha akart valamit. Többnyire bejárást az unokákhoz. Vagy Gábor elismerését.
– Persze, Erzsébet. Jöjjön nyugodtan.
Letettem. A kezem már nem remegett. Nyolc év után először tudtam valamit, amit ő nem. És ez a tudás különös meleget adott, mintha egy forró bögrét szorítanék a tenyeremben.
Szombaton tizenegykor érkezett. Az ujjain csillogtak a gyűrűk, a táskája tele volt pakolva ennivalóval, az arcán pedig ott ült a Lillának tartogatott nagymamai mosoly.
– Lillácska! A nagyi pitét süt neked! Almásat, ahogy szereted!
Lilla azonnal a nyakába ugrott, arcát a gyapjúkabátjába fúrta. Márk a táblagép mögül csak biccentett, fel sem nézett.
Gábor aznap reggel ért haza az útjáról. Nyúzott volt, morcos és kialvatlan. Leült a konyhában, kávét ivott. Előbb a kamerára pillantott, amely még mindig ugyanott lógott, aztán rám. Nem kaptam el a tekintetem.
Ebédre megterítettem. Céklaleves, fasírt, friss uborkából és paradicsomból készült saláta került az asztalra. Három órát álltam miatta a konyhában. A céklát külön sütöttem meg, ahogy kell, fóliába csomagolva, a sütőben. Erzsébet végigmérte a terítéket, összeszorította az ajkát, és nem szólt semmit. Nála ez azt jelentette: megteszi, bár lehetne jobb is.
Leültünk enni. Az anyósom Lilla tányérjára szedett, apró darabokra vágta neki a fasírtot, fújta a forró levest, letörölte az asztalra csöppent cseppeket. Mint egy mintanagymama. Márk némán rágott, közben a telefonját nézte. Gábor a tányér fölé hajolva evett.
– Nóra, és te ma mivel foglalkoztál? – kérdezte Erzsébet émelyítően kedves hangon.
Ismertem ezt a hangsúlyt. Szándékosan Gábor előtt tette fel a kérdést. Azt várta, hogy azt mondjam: dolgoztam. Aztán majd később felhívja a fiát, és közli vele, hogy „megint csak ült, mint máskor”. Csapda volt. Ugyanaz, minden szombaton.
– Dolgoztam. A negyedéves jelentést adtam le.
– Á-á, értem – bólintott Erzsébet. – Hát, jól van.
Úgy ejtette ki, hogy „jól van”, mintha ítéletet hirdetne. Mintha azt mondaná: persze, csak mesélj.
Aztán Lilla felé fordult.
– Mit szólnál hozzá, ha a nagyi venne neked egy új kabátot? Rózsaszínt, nyuszival! Olyan szépet, mint amilyen te vagy!
Lilla tapsolni kezdett örömében. Erzsébet arca felragyogott. Íme, a módszer. Ajándékok a gyerekeknek, némaság nekem. Hogy ők imádják a nagymamájukat, én pedig csak maradjak valahol a háttérben.