– Mi az ott? – böktem a hűtő fölé erősített apró, fekete dobozkára.
Gábor még csak hátra sem nézett. A kenyerét kente vajjal, közben a telefonja képernyőjébe merült.
– Kamera.
– És mégis minek?
– Mert kell.
Beleharapott a szendvicsébe, komótosan megrágta, lenyelte, és csak ezután emelte rám a tekintetét.
– Szeretném látni, mivel töltöd az egész napot. Reggeltől estig itthon vagy. Én dolgozom, hajtok, te meg ki tudja, mit csinálsz itt.
A fülem mögé simítottam egy rakoncátlan tincset. Nyolc éve voltunk házasok, és nyolc éve hallgattam ugyanezt a „ki tudja, mit csinálsz” szöveget. Könyvelőként dolgoztam otthonról. Naponta hat órát ültem a laptop előtt: ügyfelek, kimutatások, egyeztetések, számlák, jegyzőkönyvek. Utána főzés, takarítás, Márk leckéi, rajzolás Lillával. Gábor szemében azonban mindez annyit jelentett, hogy „otthon ülök”. Mintha egész nap csak a kanapét nyomnám.
– Dolgozom, Gábor. Ezt pontosan tudod.
– Persze. Ülsz a gép előtt. Nagy munka.
Úgy mondta, mintha pasziánszozással telne minden percem. A kamera fekete kis szeme egyenesen rám szegeződött. Alig volt nagyobb egy ujjnál, mégis azonnal éreztem a jelenlétét. Olyan volt, mint egy idegen pillantás egy üres szobában. Ragacsos, kellemetlen érzés fogott el, mintha levetkőztettek volna, aztán reflektor alá állítanak.
– És ha nekem ez nem tetszik? – kérdeztem halkan.
Gábor kiitta a teáját. A bögrét betette a mosogatóba. Nem elmosta, csak odatette.
– Akinek nem tetszik, annak biztos van takargatnivalója.
Azzal kiment az előszobába cipőt húzni. A bejárati ajtó csattanása után ott maradtam a saját konyhámban, a saját kötényemben, a saját mosogatóm előtt, mégis úgy éreztem magam, mintha vádlott lennék.
Este mosogatás közben észrevettem a telefonján egy alkalmazás ikonját. Szürke volt, egy objektív rajzával. Gábor az asztalon hagyta a készüléket, amíg zuhanyozni ment. Az app neve HomeWatch volt. Megjegyeztem. Nem nyúltam hozzá. Hátratettem a kezem, és elléptem az asztaltól. Hiszen a kamera figyelt.
Három napon át ugyanúgy éltem, mint addig. Hatkor keltem, zabkását főztem Lillának, elindítottam Márkot az iskolába, majd leültem dolgozni. A kamera közben nézett. Próbáltam nem törődni vele, de képtelenség volt megfeledkezni róla. Hirtelen minden mozdulatomnak tanúja lett. Teát töltök? Biztos pihenek. Felállok kinyújtózni? Nyilván lógok. Felhívom anyát öt percre? Csak fecsegek. Végül már a laptop mellett ettem, csak hogy ne kelljen fölöslegesen felállnom. Estére elzsibbadt a hátam, a nyakam sajgott, de hogy felálljak és járjak egyet a konyhában? Szó sem lehetett róla. A kamera rögzített.
A negyedik napon Gábor üzleti útra indult. Két napra ment Pécsre, valamilyen munkaterületre. Ekkor megjelent az anyósa, Erzsébet, mondván, „segít a gyerekekkel”. Nem kértem tőle. Ő soha nem is kérdezte, szükség van-e rá.
Havonta három-négy alkalommal egyszerűen betoppant. Csengetés, és már ott is állt az ajtóban egy szatyorral. Az unokáknak édesség, a fiának kolbász. Nekem semmi. Még rendesen köszönni sem szokott. Csak biccentett, úgy, ahogy az ember egy pénztárosnak a boltban. Nyolc év alatt egyetlen születésnapi ajándékot sem kaptam tőle. Se képeslapot, se egy kedves szót. Mintha nem is a menye lettem volna, hanem a fia mellé rendelt háztartási alkalmazott.
– Hol vannak a gyerekek?
– Márk iskolában, Lilla óvodában.
– Jó. Akkor addig kicsit rendbe szedem itt a dolgokat.
Ez a „rendbe szedem” mindig ugyanazt jelentette: végigvonul a konyhámon, átpakolja a befőttesüvegeket, letörli a tűzhelyet, amelyet én reggel már letöröltem, arrébb teszi a sótartót, megigazítja a konyharuhát. Aztán felhívja Gábort, és közli vele, hogy nálunk kosz van, de ő mindent újra elmosott. Minden egyes alkalommal ugyanaz a jelenet. Fejből ismertem, mégis hallgattam.
Bementem a szobába dolgozni. Behúztam magam mögött az ajtót, felnyitottam a laptopot. Körülbelül egy óra múlva hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.
Erzsébet elment. A kamera viszont maradt.
Aznap este, miután a gyerekek elaludtak, letöltöttem a HomeWatch alkalmazást a saját telefonomra. Gábor felhasználóneve és jelszava nevetségesen egyszerű volt: a születési dátuma és a „1234”. Mindig így csinálta. Minden fióknál, minden szolgáltatásnál. Még a bankkártyája PIN-kódja is ugyanez a négy szám volt.
Az alkalmazás hét napnyi felvételt mutatott. A kamera nem csupán képet rögzített, hanem hangot is. Ráadásul tisztán, érthetően, zavaró recsegés nélkül. Gábor nem sajnálta rá a pénzt; a típus alapján nagyjából negyvennyolcezer forintba kerülhetett.
Feltettem a fülhallgatót, és elindítottam az aznapi anyagot. Odapörgettem, amikor én már a szobában voltam, Erzsébet pedig egyedül maradt a konyhában.
Az anyósom Gáborral beszélt telefonon. Hangosan. Mindig hangosan beszélt, amikor azt hitte, senki sem hallja.
„Gabikám, hát te is látod a kamerán. Egész nap a telefonját nyomkodja. Miféle munka ez? Ingyenélő. Te meg megszakadsz a terepeken. Hagyd ott, amíg nem késő. A gyerekeket majd én magamhoz veszem. Mellettem rendes ember lesz belőlük, nem mellette.”
Leállítottam a felvételt. A telefon szinte égette a tenyeremet. Vagy talán az ujjaim dermedtek jéggé, már nem tudtam eldönteni.
„Ingyenélő.” Amikor meghallottam ezt a szót, rögtön megértettem, hogy nem most hangzott el először. Évek óta ott keringett a hátam mögött, csak eddig nem jutott el hozzám.
Visszaindítottam a felvételt. Ezután Gábor hangja következett.