Az asztalon utánam már csak a dosszié maradt, meg a torta a krémből formált rózsáival.
Tanúk nélküli konyha
A taxi meglepően hamar odaért. A sofőrből dohány és mentolos rágó szaga áradt, a rádióból pedig valami régi, rekedtes hangú dal szólt. Beültem hátra, az ölembe fektettem a csokrot, és csak akkor vettem észre, hogy még mindig a markomban szorongatok egy piros szalagdarabot. Valahogy leszakadt.
— Hová megyünk? — kérdezte a sofőr.
Bemondtam a címet, és abban a pillanatban váratlanul megértettem: otthon könnyű lesz levegőt vennem. Olyan érzés volt, mint egy nagy takarítás után, amikor az ember kiviszi a szemeteszsákokat, aztán szélesre tárja az ablakot.
A lakásban csend fogadott. A konyhai szárítóban két bögre állt egymás mellett. Az övé, a letört fülű, és az enyém, a vékony peremű kék. Feltettem a vizet, kivettem a fülembevalómat, majd egy perc múlva vissza is tettem. Úgy éreztem, most a végéig tartanom kell magam. Akkor is, ha már senki sem néz.
László egy óra múlva érkezett. A kulcs megfordult a zárban, az ajtó kinyílt.
— Mégis mit műveltél? — vágta oda már a küszöbről.
— Anyám teljesen elsápadt, fekszik.
— Az új kanapén?
Rám meredt. Erre nem számított.
— Ez neked vicces?
— Nem. Nekem inkább végre világos minden.
Bement a konyhába, leült, és szinte azonnal a kenyértartó felé nyúlt, mintha a veszekedésnek magától értetődően vacsorába kellett volna fordulnia.
— Te most bolhából csinálsz elefántot…
— Ne kezdd el.
— Én csak azt akartam, hogy minden rendben legyen.
— Kinek legyen rendben?
Erre nem felelt. Aztán elővette a jól ismert mondatát:
— Hiszen nem vagyunk idegenek.
És akkor bennem valami végleg a helyére kattant.
— Az idegenek nem turkálnak a számláimon, László. Az idegenek nem ígérgetik oda más nyaralóját. És néha még szégyellni is tudják magukat.
Ott ült az asztalnál, és a körmével egy morzsát piszkált. Túl sokáig kereste azt a kényelmes kis helyet köztem és az anyja között, míg végül sikerült teljesen melléülnie az életének.
— És most akkor mi lesz? — kérdezte.
— Most összepakolsz egy táskát, és elmész az anyádhoz. Három napra. Utána beszélünk a válásról meg a pénzről.
— Ezt komolyan mondod?
— Mondtam már. A köszöntőm készen állt.
Zajosan pakolt. Csapkodta a szekrényajtókat, leejtette a zoknikat, motyogott valamit az orra alatt. De összeszedte a holmiját. Amikor a folyosón megállt a csomaggal és a kabátjával, hirtelen visszafordult.
— Ez az egész tényleg amiatt az étterem miatt van?
— Nem. Amiatt van, hogy harminc éven át rágódtál, miközben engem lassan felfaltak.
Elment. Ennyi volt.
Bezártam utána az ajtót, ráfordítottam a kulcsot, és sokáig néztem a saját tenyeremet. Aztán elmostam a bögrét, amelyből ő ivott, betettem a szekrény legtávolabbi sarkába, és levettem a felső polcról egy kis üveg meggylekvárt. Felbontottam. Vastagon kentem a kenyérre, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül.
Három nappal később László még két szatyrot átvitt az anyjához, és arra kért, ne döntsek indulatból. Egy hét múlva megjelent egy nővel egy irodától; a nyaralóról akart beszélni, de végül csak az elismervényekről és az átutalásokról esett szó. Akkor is rágódott. Csak már étvágy nélkül.
Erzsébet azóta nem hívott. Katalinon keresztül üzente meg, hogy „tönkretettem neki azt a napot”. Lehet, hogy így volt. Cserébe a nyaralóhoz senki sem nyúlt. A számlámról nem szivárgott tovább a pénz. A konyhában pedig újra a vízforraló hangját lehetett hallani, nem mások telhetetlen étvágyát.
Ma reggel ugyanolyan krizantémokat tettem egy vázába az asztalra. Még most is ott állnak. Fehérek, erősek, és egyetlen szirmuk sem hullott le.