— Hangosan olvassátok, ha már itt tartunk.
— Négyszáznyolcvanezer forint a konyhabútorra. Én utaltam. Itt van róla a bizonylat. Ez az a garnitúra, Erzsébet, amelyik mellett később azt mesélte a szomszédasszonynak, hogy a fia mennyire gondoskodik magáról.
Valaki halkan megköszörülte a torkát.
A papírt odacsúsztattam a tányérja mellé, aztán kivettem a következőt.
— Háromszáztizenkétezer forint. Fogászati kezelés. Tessék, itt a kivonat. Ez volt az az eset, amikor mindenkinek azt adta elő, hogy maga kuporgatta össze, és senkitől nem fogadott el egy fillért sem.
Erzsébet mosolya megremegett. Alig észrevehetően, de megremegett.
— Anna, hagyd abba — szólt rám László, most már nem suttogva. — Teljesen kifordultál magadból.
— Ülj csak nyugodtan — feleltem neki. — Eddig rágtál, rágjál tovább.
Katalin szája félig nyitva maradt. A mellette ülő vendég letette a kést, amellyel addig a fasírtot darabolta.
— Százharminchatezer forint. Utazás. Hétszázhatvanezer forint a fiad tartozása. Még száznyolcvannégyezer az előszobaszekrényre. És ez itt a te elismervényed, László. Két hónapra kérted.
A lapot elé toltam. Ott volt rajta az aláírása. Ferdeséggel, kapkodva odavetve. Még így is ismerősen.
— Ne hozd szégyenbe a családot — sziszegte, és rámarkolt a csuklómra.
Lassan, minden mozdulatot kimérve kiszabadítottam a kezem.
— Nem a papírok szégyenítik meg a családot. Hanem azok az emberek, akik éveken át más pénztárcájából élnek, aztán úgy tesznek, mintha ez volna a világ rendje.
Erzsébet kihúzta magát.
— Mit képzelsz te magadról? Hetvenéves vagyok. Anya vagyok.
— Anya, igen — mondtam. — De nem az én gazdám.
A csend szinte ráült az asztalra.
Elővettem az utolsó borítékot. Nem ez volt a legvastagabb, mégis erre volt a legnagyobb szükség.
— Ez pedig a közjegyzőnek szánt nyilatkozat másolata a nyaralóról. Arra az esetre, ha valaki már elhatározta volna, hogy nélkülem ajándékozza el.
László arca olyan sápadt lett, mint a kocsonyás hal a tálon.
— Te hallgatóztál?!
— Nem. Egyszerűen túl hangosan beszéltél.
Katalin lesütötte a szemét, de a füle lángvörösre váltott. A vendégek mozgolódni kezdtek. Valaki a vizespohár után nyúlt. Más hátradőlt a székén, hogy jobban halljon.
Erzsébet még egyszer megpróbálta összeszedni a hangját, mintha zsinórra akarná feszíteni.
— Pénzt az ember nem vág a szerettei arcába. Ez aljas dolog.
— Hallgatni, miközben abból a pénzből élnek, az viszont rendben van? — kérdeztem.
Senki nem felelt.
László olyan hirtelen pattant fel, hogy meglökte a villáját. A fém csörrenve zuhant a padlóra.
— Most azonnal hazamegyünk. Otthon majd megbeszéljük.
Ez volt az utolsó családi parancs. Ugyanazzal a hanggal mondta, amellyel máskor a sót kérte.
— Én egyedül megyek haza — válaszoltam. — Te pedig döntsd el, neked hová kell menned.
— Anna, most mindent tönkretettél — jegyezte meg Katalin, és már meg sem próbálta leplezni, mennyire égeti a kíváncsiság. — Ezt lehetett volna csendesebben is.
— Csend már volt — mondtam. — Harminc éven át akkora csend volt, hogy belesüketültem.
Erzsébet hirtelen összeesett egy kicsit. Nem színpadiasan, hanem nagyon is emberien. Összeszorította a száját, mélyebbre csúszott a széken, felkapott egy szalvétát, és gyűrni kezdte az ujjai között.
— Hát idáig jutottam? Eltartottként ültem maguknál?
Néztem, ahogy morzsolja azt a szerencsétlen szalvétát, és a harag valahogy magától kicsúszott belőlem.
— Nem eltartott volt, Erzsébet — mondtam halkan. — Hanem a nyakamon ült. És közben úgy tett, mintha ezt családi szeretetnek hívnák.
László megrántotta a székét.
— Elég volt.
— Nem — fordultam felé. — Neked volt elég. A nyaralót nem adod oda senkinek. Az én számláimhoz többé nem nyúlsz. És ma éjjel nem mellettem alszol majd sértett kisfiúarccal, hanem ott, ahol kényelmesebben tudsz hallgatni és bólogatni.
Felálltam, felvettem a táskámat, és magamhoz vettem a csokrot is. Igen, azt az olcsónak nevezett csokrot. Abban a pillanatban hirtelen szépnek láttam: erős szárú, fehér krizantémok voltak, hivalkodó szalagok nélkül.