Hát vettél neki. Erzsébetnek függönyt választottál, mert a „szegényes mintáktól” állítólag mindig elromlott a kedve. Apróság apróság hátán, egyik kiadás a másik után, és közben az ember még mindig azt hiszi, ez nem számít. Aztán egyszer csak leülsz a bankszámlakivonatok mellé, és kiderül, hogy az életed nem családi történet volt, hanem könyvelési tételsor.
Pedig a pénz az enyém volt. Apám rám hagyta a debreceni házrészét. Öreg, kétlakásos ház volt, kapu mellett almafával, az udvaron rozsdás kézmosóval. Eladtam a rám eső felét. Úgy terveztem, félreteszem az öreg napokra, meg a kis házra: tetőt javíttatok, a kályhát rendbe hozatom, a verandát pedig végre beüvegeztetem.
László akkor még meg is ölelt.
— Ügyes vagy, Anna. Legalább élünk majd egy kicsit emberhez méltón.
Éltünk is. Először Erzsébetnek lett kellemetlen, hogy a vendégek a régi kanapéra ülnek. Utána a hűtő kezdett hirtelen elviselhetetlenül zúgni. Aztán az egyik barátnője szanatóriumba készült, és természetesen neki is kedve támadt hozzá. Lászlónak közben nem jött össze valami munkája. Később megint akadt valami más. És minden alkalommal ugyanúgy nézett: vagy az asztal lapját bámulta, vagy az ablakon kifelé, aztán elmondta ugyanazt a mondatot:
— Hiszen nem vagyunk idegenek egymásnak.
Nem hát.
Eleinte én utaltam át a pénzt. Később már ő vitte magával a kártyámat, „úgyis útba esik” alapon. Csak egyvalami tűnt fel: a blokkokat, bizonylatokat, átutalásokat rajtam kívül senki sem tartotta számon.
Három nappal ezelőtt pedig, amikor azt hitte, a konyhában almát mosok, meghallottam a folyosóról a hangját:
— Anya, nyárra neked adom a házat. Nem, ne kérdezd. Anna morog majd egy sort, aztán lenyugszik.
Mintha belül valaki végighúzott volna rajtam egy száraz, durva rongyot.
Megtöröltem a kezem, leültem az asztalhoz, elővettem a dossziét az iratokkal, és hosszú évek után először tényleg összeadtam mindent.
Először úgy gondoltam, otthon beszélem meg vele. Aztán eszembe jutott, hányszor beszéltem már otthon. A konyhánk mindent hallott. A virágos viaszosvászon is tudta. Az ablakpárkányon álló teáskanna is. Csak éppen semmi értelme nem volt.
— Annácska, miért vagy ilyen csendes? — szólt valaki a jobb oldalamról.
Katalin húzódott közelebb hozzám.
— Köszöntőt fogalmazol?
— Azt — feleltem.
És nem hazudtam.
A piros dosszié
Mire kihozták a főételt, Erzsébet már teljesen kihúzta magát, és láthatóan élvezte a szerepét.
— Én mindig azt mondtam, egy asszonynak a családban lágynak kell lennie. Nem kell az a sok elvi keménykedés. Akkor a férfi is szívesebben megy haza.
László bólogatott, miközben rágta a húst.
Akkor vettem észre az ingujján egy csepp szószt. Apró volt, vörösesbarna. És valamiért éppen ez roppantott meg végleg. Ez a kicsi folt. Mert még csak fel sem itatta a szalvétával. Olyan biztos volt benne, hogy valaki majd úgyis utána nyúl, letörli, elsimítja, rendbe hozza.
Katalin megkocogtatta a késével a poharát.
— Most pedig halljuk a menyet! Anna ugyan nem bőbeszédű nálunk, de ma biztosan mond pár szót. Elvégre hetven év, az mégiscsak szép alkalom.
A vendégek tapsolni kezdtek. Valaki villával a kezében fordult felém. A pincér a tányérokkal megállt az oszlop mellett. Erzsébet hátradőlt a székén, és olyan mosolyra húzta a száját, amitől nekem harminc éve görcsbe rándult az állkapcsom.
— Mondd csak, Annácska. De röviden, könyvelés nélkül.
Lehajoltam, kihúztam a piros dossziét az asztal alól, és a váza mellé tettem.
Nem dobtam oda. Letettem.
Lassan oldottam ki a szalagjait. A piros kötők nem akartak engedelmeskedni, az ujjaim kiszáradtak, mintha minden nedvesség eltűnt volna belőlük. A teremben akkora csend lett, hogy a konyhából áthallatszott, ahogy megcsörren egy tepsi.
— Anna, mit művelsz? — súgta László.
— Köszöntőt mondok — válaszoltam.
Erzsébet még mindig mosolygott.
— Annácska, még a csokrot is a legolcsóbbat vetted, erre dossziéval érkezel, mintha valami lakógyűlésen lennénk. Hát ilyet.
Ránéztem, és ezúttal nem kaptam el a tekintetem.
— Akkor olvassuk el közösen.
És elővettem az első lapot.