— Annácska, hát sikerült a legolcsóbb csokrot kiválasztanod, és még azt a foltot sem vetted észre a terítőn. Mondd, egy kerek évfordulóra hogy lehet így készülni?
Erzsébet nem négyszemközt mondta. Az egész társaságnak szánta. Megigazította a gyöngysorát a nyakán, a könyökét kissé oldalra emelte, hogy mindenki lássa: a gyöngy is ott van, meg én is, a csokrommal együtt. Mintha én is a teríték része lettem volna, csak éppen a hibás darab.
Gyöngyök és fehér abrosz
Ott álltam az asztal mellett a virágokkal a kezemben, és közben csak egyvalamit néztem: a fehér abrosz alatt, a székláb és a cipőm között egy piros, megkötős irattartó lapult. A sarka nekifeszült a bokámnak, mintha figyelmeztetne: el ne felejtsd.
— Anya, üljünk már le, várnak a vendégek — morogta László, aztán azonnal a szájába tömött egy szelet hideg sültet.
Ennyi volt a férjem.
Katalin, László unokatestvére, az asztal túlsó végéről már nyújtogatta a nyakát. A telefonján a tok úgy csillogott a strasszoktól, mintha külön fényforrás lett volna.
— Anna, miért állsz ott, mint egy szobor? Gyere ide, állj az ünnepelt mellé. Mindjárt kattint a fotós.
Odaálltam. Hová is mehettem volna?
A szobában sült kacsa illata keveredett édes krémmel és Erzsébet parfümjével. Neki mindig ilyen púderes szaga volt. Nem is olyan, mint egy élő asszonyé, inkább mintha kinyitottak volna egy régi színházi sminkesládát.
— Mosolyogj már — súgta László anélkül, hogy rám nézett volna. — Te vagy az okosabb, hallgass.
Hallgass.
Harminc éve ez volt náluk a családi menü legfontosabb fogása. Kocsonya, saláta, pecsenye — és az én némaságom.
A második adag
Amikor a vendégek végre letelepedtek, Erzsébet felemelte a poharát, benne a gyümölcslével, és azon a hangján kezdett beszélni, amelytől valamiért még a pincérnők is kihúzták magukat.
— Egy családot az idősebbek tartanak egyben. Azok, akik tudják, hogyan kell megőrizni a tisztességet, az ízlést és a rendet. Akik nem engedik, hogy minden szétfoszoljon.
A „rend” szónál a tekintete végigsiklott rajtam. Mintha én lettem volna az, nem pedig a fia, aki már harmadik éve ígérgette, hogy rendezi a műhelye tartozását. Mintha én kértem volna új kanapét, előszobaszekrényt, meg gyógyüdülést „a lábaim miatt”.
Csörögtek a tányérok. Valaki kenyeret kért. Katalin már a szomszédjának magyarázta, milyen nehéz volt „ilyen színvonalon” megszervezni mindent. Én egyenes háttal ültem, összezárt térddel, és a tenyerem alatt éreztem a ruhám száraz anyagát. Régi, kék ruha volt, de jól állt rajtam. Ünnepi, boldog napokra tartogattam. Hát, most előkerült.
— A mi Annánk nagyon házias asszony — énekelte Erzsébet. — Takarékos is. Néha már túlságosan. De hát mit várjunk, könyvelői vére van.
Néhányan felnevettek. Nem gonoszságból, inkább megszokásból. Az emberek szívesen nevetnek ott, ahol valakit előre kijelöltek gyengének.
László újabb kanál salátát szedett.
A kezét néztem. Vastag, ismerős ujjak. Ugyanezekkel az ujjakkal forgatta tavaly ősszel a nyaralónk kulcsait, miközben azt mondta:
— Anyának jót tesz ott a levegő. Hadd maradjon egy hetet.
Már akkor sem volt abban semmi „egy hét”. Az első pillanatban tudtam. Csak megint hallgattam.
— Anna, miért ülsz úgy, mintha ellenőrzésen lennél? — szólt halkan László. — Az emberek szórakozni jöttek.
Az emberek szórakoztak, én pedig számoltam.
Négyszáznyolcvanezer forint Erzsébet konyhájának felújítására. Háromszáztizenkétezer a fogaira. Százharminchatezer az utazására. Hétszázhatvanezer Lászlónak arra a bizonyos „most az egyszer segíts ki utoljára” alkalomra. És ezek csak azok a tételek voltak, amelyek elsőre felbukkantak bennem, mint a zsír a kihűlt húsleves tetején.
Az asztal alatti piros mappa mintha egyre nehezebb lett volna.
Száraz elszámolás
Évekig élsz egy családban, és közben azt hiszed, nem vezetsz mérleget. Vettél krumplit, hát vettél. Kabátot vettél a férjednek.