— A takarót hajtsák össze, és hagyják bent a házban.
— Az élelmiszert mind vigyék magukkal.
Krisztina egyszer még megpróbált egy húsos zacskót a fészer mellé csúsztatni, mintha ott felejtené.
— Holnap beugrottunk volna érte — mondta bizonytalanul.
— Nem — felelte Lilla. — Most viszik el.
— Úgy viselkedsz, mint valami felügyelő.
— Nem. Úgy, mint a tulajdonos.
A gyerekek elcsendesedtek. A nagyobbik fiú már felfogta, hogy ez nem egyszerű felnőttes zsörtölődés, hanem valódi veszekedés. A kocsi mellett állt, és a roller kormányát forgatta a kezében. A kisebbik szipogott, de Krisztina annyira ideges volt, hogy eleinte észre sem vette.
Lilla viszont észrevette.
Odament a csomagtartóhoz, kivett a saját szatyrából egy palack vizet, és a kisfiú felé nyújtotta.
— Igyál. Nem lesz hosszú az út.
Krisztina dermedten nézte.
— Nem kell tőled semmi.
— Nem neked adom. A gyereknek.
A fiú két kézzel fogta meg az üveget, aztán halkan megszólalt:
— Köszönöm.
Krisztina elfordította a fejét. Egy pillanatra valami szégyenféle suhant át az arcán, de azonnal elrejtette a düh mögé.
Már majdnem minden holmi bekerült az autókba, amikor a kapu előtt újabb kocsi tűnt fel. Valószínűleg éppen annak tartották fenn a helyet. Egy erős testalkatú férfi szállt ki belőle egy zsák faszénnel, mellette pedig egy nő, rikító sportmelegítőben.
— Péter! — kiáltotta a férfi. — Mindent hoztunk! A sátrat is!
Péter ingerülten intett feléjük.
— Forduljatok vissza! Nem lesz semmi!
A férfi megállt az út közepén.
— Ezt hogy érted?
Lilla kilépett a kiskapun.
— A telek idegenek számára zárva van. Kérem, forduljanak meg.
A sportmelegítős nő végigmérte.
— Maga meg kicsoda?
— A tulajdonos.
A férfi Péterre nézett.
— Azt mondtad, minden rendben van.
— Én is azt hittem — szűrte a fogai között Péter.
Lilla nem magyarázkodott tovább. Csak állt a kapunál, és az érkezők hamar megértették, hogy itt nincs értelme vitát nyitni. Az autó tolatni kezdett, ügyetlenül megfordult, felverte a port, aztán eltűnt az úton.
Gábor úgy bámult utána, mintha nem egy ismerős távozott volna vele, hanem az a biztos tudata, hogy ő irányítja az eseményeket.
Amikor az utolsó táska is a csomagtartóba került, Erzsébet odalépett Lillához.
— Ezt még meg fogod bánni — mondta halkan. — Egy férfi sokáig nem tűri az ilyesmit.
Lilla mosoly nélkül nézett rá.
— Egy nő sem.
Az anyósa kinyitotta a száját, de nem talált választ. Végül sarkon fordult, és Krisztina autója felé indult.
Péter beült a saját kocsijába, Anita mellé. Krisztina betessékelte a gyerekeket, a kisebbik övét sokáig igazgatta, mert az nem akart engedelmeskedni. Erzsébet demonstratívan elfoglalta az első ülést, és tüntetően az ablak felé fordult.
Csak Gábor maradt.
A férfi mozdulatlanul állt az udvaron.
— Velük mész? — kérdezte Lilla.
— Azt hittem, beszélünk.
— Beszélj.
— Nem így.
— Ma más formátum nem lesz.
Gábor végignézett Mária nénin a kerítés túloldalán, aztán az autókon, a kiskapun, végül Lillán.
— Hibáztam. Igen. De te sem kellett volna, hogy idáig vidd.
— Nem én vittem idáig. Te csináltattál kulcsot a hátam mögött. Te hoztál ide embereket anélkül, hogy szóltál volna. Te engedted be őket a házba. Te hagytad, hogy használják a dolgaimat. Te hívtál még több idegent. És most azt szeretnéd, hogy én viseljem szépen a következményeket.
— Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen.
— Nem. Azt akartad, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Rajtam kívül.
Gábor lehajtotta a fejét. Lillának egy másodpercre úgy tűnt, talán most először végre valami őszintét mond. Nem kifogást. Nem könyörgést. Nem a megszokott „ne kezdd már megint” mondatot, hanem valódi beismerést.
De Gábor mást mondott:
— Nagyon kemény lettél.
Lilla aprót bólintott.
— Végre.
A férfi sértetten nézett rá.
— Akkor én is menjek el?
— Igen.
— Haza se menjek?
— Hazajöhetsz, ha képes leszel úgy beszélni, mint egy felnőtt ember, és nem úgy, mint akitől elvették a játékát. Ma viszont menj el.
— Ők az én családom.
— Akkor törődj velük. Keress nekik szállodát.
Gábor még néhány pillanatig ott állt, aztán elővette a kocsikulcsát, és Krisztina ezüstszínű autója felé indult. Krisztina kinyitotta a hátsó ajtót, hogy a gyerekek mellé ülhessen. Erzsébet valamit élesen odaszólt a fiának, de Lilla már nem figyelt rá.
Az autók egymás után gördültek ki.
Előbb Péter és Anita ment el. Aztán Krisztina kocsija indult, benne a gyerekekkel, Erzsébettel és Gáborral. Az utánfutó nagyot csattant egy kátyúnál. Por szállt fel az úton, és lassan végigkúszott a kerítés mellett.
Amikor a motorok zaja végleg elhalt, Mária néni közelebb lépett a kapuhoz.
— Nehéz estéd lett, lányom.
Lilla hosszú idő óta először vett igazán mély levegőt. A válla lejjebb ereszkedett, de az arca továbbra is fegyelmezett maradt.
— Legalább tiszta.
— Cseréld le a zárat — mondta a szomszédasszony. — Még ma, ha van másik.
— Van. A csomagtartóban.
— Hívjak valakit segíteni?
— Nem kell. Megoldom.
Mária néni bólintott.
— Ha bármi van, kopogj át. Itthon leszek.
— Köszönöm.
Lilla becsukta a kiskaput. Ezúttal addig tolta, amíg határozott kattanással a helyére nem zárt.
Aztán bement a házba. Összesöpörte az idegen morzsákat, kidobta a faszenes zacskó maradékát, elmosta a zöld bögrét, és a felső polcra tette. Nem szem elé. Jó messzire azoktól a kezektől, amelyek maguktól értetődőnek hitték, hogy bármihez nyúlhatnak.
Ezután kivette a csomagtartóból az új zárat és a szerszámokat, majd leült a lépcsőre. Nem kapkodott. Lassan, pontos mozdulatokkal dolgozott. A régi zár nem adta meg magát elsőre, de Lilla nem lett ideges. Kicsavarta a rögzítéseket, leemelte a szerkezetet, a régi csavarokat gondosan maga mellé rakta. Az új zár szorosabban illeszkedett, mint az előző. Amikor becsukta az ajtót, más hangja lett: tompa, határozott, megnyugtató.
Kétszer is kipróbálta a kulcsot.
Aztán visszament a kiskapuhoz, és levette a belső kampóról azt a piros kulcstartót, amelyen a titokban készült másolatok lógtak. A kulcscsomót a zsebébe süllyesztette. Ezekre többé senkinek nem lesz szüksége.
A telefon szinte azonnal rezegni kezdett.
Gábor hívta.
Lilla ránézett a kijelzőre, de nem vette fel.
Egy perccel később üzenet érkezett:
„Most elégedett vagy? Anya sír. Krisztina őrjöng. Péter azt mondta, ide többé be nem teszi a lábát.”
Lilla elolvasta, majd válaszolt:
„Remek. Akkor mindenki megértette.”
A reakció gyorsan jött:
„Túl messzire mentél.”
Lilla felnézett az új zárra, a bezárt kapura, az udvarra, amely újra az ő udvara lett. Az almafára, amely alatt már nem hevertek idegen zacskók. Az üvegházra, amelyhez senki nem nyúlt hozzá. A verandára, ahol nem üldögéltek többé olyan emberek, akik úgy döntöttek, a ház asszonyát nem kell számításba venni.
Azt írta:
„Nem. Csak időben megállítottam azt, amit ti már természetesnek vettetek.”
Gábor ezután nem válaszolt.
Lilla eltette a telefont, és az asztalhoz ment. Egy idegen ételhordó nyoma maradt rajta, mellette ragacsos folt száradt a kiömlött üdítőtől. Hozott egy rongyot, letörölte a felületet, aztán berakta a saját élelmiszereit a hűtőbe. Nyugodtan mozgott, de nem gépiesen. Minden mozdulat olyan volt, mintha darabonként venné vissza a saját terét: a polcot, a lépcsőt, az asztalt, az üvegházhoz vezető ösvényt, a kiskaput.
Amikor az udvar teljesen elcsendesedett, Lilla megállt a telek közepén.
Alig egy órája még hangok töltötték be ezt a helyet. Nevetés, utasítások, hétvégi tervek, könnyed beszélgetések, mintha ő nem is létezne. Alig egy órája még megpróbálták elhitetni vele, hogy az idegen tolakodás csak rokoni közvetlenség, hogy az ő tulajdona mindenkinek jár, aki elég gyorsan nevezte magát közelinek, és hogy a „csak egy kis időre” felülírja az engedélyt, a kulcsot, a tiszteletet.
Most viszont minden más lett.
Lilla felvett a földről egy ottfelejtett gyerekzoknit, bedobta a kapu mellé tett zacskóba, és halványan elmosolyodott. Holnap, ha Krisztinának eszébe jut, elviheti. A kerítésen kívülről. A házba senki nem fog belépni.
Még egyszer végigjárta az udvart. Megnézte a fészert, az üvegházat, az ajtót, a kaput. Az ég már sötétedett. Valahol az erdő mögött madár kiáltott. A házban frissen mosott bögre, fa és esti hűvösség illata keveredett.
Csak ekkor tért vissza gondolatban ahhoz a pillanathoz, amikor belépett az udvarra, és meglátta az idegen autókat, a félig nyitott kaput, az asztalon sorakozó ételeket és a férje rokonságát, amely úgy helyezkedett el, mintha minden előre meg lett volna beszélve.
Valaki még integetett is neki, mintha ő késett volna.
Gábor elé jött, megpróbált mosolyogni, és elkezdte magyarázni, hogy „családról” van szó, meg hogy „csak rövid időre”.
A vendégek tovább tárgyalták a hétvégi terveket, mintha a ház gazdája nem is állna ott.
Lilla akkor megállt az udvar közepén, egyenesen végignézett rajtuk, és nem hagyta, hogy a férje befejezze a mondatot:
— Pihenni jöttek? Menjenek szállodába. Én nem vagyok ingyenes panzió.
És abban a pillanatban végre világossá vált: vendégségbe jönni nem ugyanaz, mint engedély nélkül, más szabályai fölött átlépve birtokba venni valaki otthonát.