Letette a telefont az asztalra, úgy fordítva a kijelzőt, hogy mindenki tisztán láthassa.
— Itt a cím. Húsz perc alatt oda lehet érni.
Péter felnevetett, de nem jókedvűen, inkább gúnyosan.
— Menj már a fenébe a címeddel együtt. Mi már idejöttünk. Nem azért húztam idáig az autót utánfutóval, hogy aztán szállodák között keringjek.
Lilla lassan felé fordult.
— Mondd még egyszer.
Anita azonnal megragadta a férje karját.
— Péter, hagyd abba.
— Mit hagyjak abba? — rántotta ki magát a férfi. — Ideállítja magát, mint valami királynő, és parancsolgat. Mi is emberek vagyunk, ha nem tudná. Semmivel sem kevesebbek nála.
— Senki nem mondta, hogy kevesebbek vagytok — felelte Lilla hűvösen. — Csakhogy ez nem a ti telketek.
— Tudjuk, hogy nem a miénk! — csattant fel Péter. — De te a bátyánkkal élsz. Akkor talán lehetne benned némi tisztelet a családja iránt.
— A tisztelet nem ott kezdődik, hogy valaki engedély nélkül átlépi a határokat.
— Senki nem tört be sehova!
— Készült egy kulcs az én beleegyezésem nélkül. Nekem ez bőven elég.
Gábor ekkor közéjük lépett, mintha a testével akarná elvágni a vitát.
— Jó. Elég volt. Zárjuk le. Lilla, túl messzire mész. Igen, én csináltattam másolatot. Igen, szólnom kellett volna. Hibáztam. De az, hogy most mindenkit elküldesz, már túlzás.
— Mindenkit? — Lilla körbemutatott az udvaron. — Itt van az anyád, a húgod, az öcséd, a családjaik, és még egy ismeretlen autó utánfutóval. Kié a harmadik kocsi?
Krisztina bizonytalanul Péterre pillantott.
Péter összeráncolta a homlokát.
— A barátaim jönnek majd később. Illetve… a cuccok egy részét már elhozták, aztán visszamentek a többiért.
Lilla keze, amelyben a kulcscsomót tartotta, lassan leereszkedett.
— Vagyis még másokat is vártatok?
Gábor bűntudatosan a kerítés felé nézett.
— Péter azt mondta, hogy az egyik haverja a feleségével csak egy éjszakára…
— Egy éjszakára? — vágott közbe Lilla. — Az én házamban?
— Ők sátorban aludtak volna…
— A sátor is az én telkemen állt volna.
Erre már senki nem szólt semmit.
Lilla érezte, ahogy a forróság felszalad az arcába. Nem zavarában, nem félelmében. Hanem attól a hideg, pontos dühből, amelyben az ember fejében egyszerre minden mondat a helyére kerül. Nem keresett tovább finomabb megfogalmazásokat.
— Akkor most figyeljetek. Összepakoltok. Az ételeket, táskákat, holmikat berakjátok. A gyerekeket beültetitek az autókba. És elmentek.
Erzsébet felpattant a tornácról.
— Hogy merészelsz így beszélni?
— Úgy, hogy a saját tulajdonomról rendelkezem.
— Gábor! — fordult az anyja a fiához. — Hallod, milyen hangot enged meg magának?
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán.
— Anya, ne kezdd el.
— Te ne kezdd el! A feleséged kidobja az anyádat az udvarról!
— Nem az anyádat dobom ki — mondta Lilla. — Hanem a hívatlan vendégeket.
Krisztina felkapta az egyik táskát, de nem azért, hogy elvigye, hanem hogy még közelebb tegye a bejárathoz.
— Én innen sehova nem megyek. A gyerekek fáradtak. Ha botrányt akarsz, csináld egyedül.
Lilla ránézett.
— Krisztina, vidd el azt a táskát az ajtó elől.
— Nem.
— Nem fogom még egyszer kérni.
— És akkor mi lesz? Rendőrt hívsz a saját rokonaidra?
— Igen.
A szó súlyosan hullott az udvarra. Olyan hirtelen csend lett utána, mintha valaki lekapcsolta volna a zajt.
Anita elsőként mozdult. Szó nélkül elkezdte visszarakni a csomagokat a nagy táskába.
— Péter, én ebbe nem akarok belekeveredni. Menjünk.
— Ülj le — vetette oda neki a férje. — Sehova nem megyünk.
Anita kiegyenesedett. Az arcán megjelent az a kifejezés, amely olyasvalakié, aki túl sokáig hallgatott.
— Azt mondtam, menjünk. Nekem nincs szükségem más emberek ügyeire. A gyerekeink a szüleimnél vannak, mi simán otthon is maradhattunk volna. Te találtad ki, hogy itt mindent szabad.
Péter szeme megvillant, de nem válaszolt.
Lilla közben kikereste Mária néni számát, és hívta.
A szomszédasszony szinte azonnal felvette.
— Lillácska, megérkeztél? Láttam a kocsikat. Valami ünnepség van nálatok?
— Jó estét, Mária néni. Megtenné, hogy kijön a kerítéshez? A telkemen olyan emberek vannak, akiket nem hívtam ide, és mindjárt rendőrt hívok. Szükségem lenne egy tanúra, aki igazolja, hogy itt tartózkodnak.
A mondat után az udvaron hirtelen mindenki élénkebben kezdett mozgolódni. Krisztina élesen Gábor felé fordult.
— Mondj már neki valamit!
Gábor Lilla könyökéhez nyúlt.
— Gyere, beszéljük meg bent.
Lilla lenézett a kezére. Gábor azonnal elengedte.
— Itt mondd.
— Ne mindenki előtt.
— Mindenki előtt állítottál kész tények elé. Akkor mindenki előtt is beszélhetsz.
Gábor lehalkította a hangját, de a düh így is átvágott rajta.
— Most éppen tönkreteszed a kapcsolatomat a családommal.
— Ők kezdték tönkretenni, amikor úgy döntöttek, idejöhetnek az engedélyem nélkül.
— Azt hittem, morogsz egy kicsit, aztán megnyugszol.
— Pontosan ez a baj, Gábor. Már előre úgy számoltál, hogy az én „nem”-emet csak ki kell várni.
Válaszolni akart, de a szomszéd telek felől már felhangzott Mária néni hangja:
— Lilla! Itt vagyok a kerítésnél.
Lilla a kapuhoz ment, és szélesebbre tárta. Mária néni könnyű kabátban állt a járdán, telefonját a kezében tartva. Olyan szomszédasszony volt, aki mindent észrevett, de csak akkor avatkozott bele bármibe, ha külön megkérték. Most alaposan végignézett az udvaron, és rögtön megértette, hogy itt nem lesz semmiféle vidám összejövetel.
— Mária néni, kérem, ha szükség lesz rá, erősítse meg, hogy én ezeket az embereket nem hívtam ide.
— Megerősítem — mondta nyugodtan a szomszédasszony. — Láttam, amikor ma öt körül behajtottak. Te nem voltál velük.
Péter megvetően felhorkant.
— Már a szomszédokat is idecsődíti. Micsoda szégyen.
— A szégyen az, ha valakinek kulcsa van egy olyan házhoz, amely nem az övé — felelte Mária néni. — Tanút hívni viszont teljesen normális dolog.
Erzsébet összehúzta a vállát, megigazította a kardigánját, majd váratlanul sokkal szelídebben szólalt meg:
— Lilla, hát miért kell ezt így? Mi tényleg csak pihenni szerettünk volna. Régóta kértem Gábort, hogy vigyen ki egy kicsit a természetbe. A városban nehéz, nagy a zaj. Itt meg friss a levegő. Azt hittem, örülni fogsz.
Lilla ránézett. Most már nem haraggal, csak figyelmesen.
— Ha felhívtak volna, és megkérdezik, megmondtam volna, mikor tudok vendégeket fogadni. Lehet, hogy egy napra. Lehet, hogy bizonyos feltételekkel. De ti nem kérdezni akartatok. Úgy akartatok megérkezni, hogy nekem már ne legyen lehetőségem változtatni semmin.
Erzsébet lesütötte a szemét.
Krisztina ideges mozdulattal behúzta a táska cipzárját.
— Anya, elég. Úgysem fog engedni.
— Így van — mondta Lilla. — Nem fogok.
Gábor ekkor hirtelen kihúzta magát.
— Én viszont maradok.
Lilla felé fordult.
— Nem.
— A férjed vagyok. Én maradhatok.
— Az én nyaralómban csak az én beleegyezésemmel.
— Engem is kidobsz?
— Ha továbbra is azokat véded, akik engedély nélkül jöttek ide, akkor igen.
Néhány másodpercig mozdulatlanul nézte őt, mintha most látná először igazán. Lilla ismerte ezt a pillantást. Így néznek az emberek valamire, amiről hirtelen kiderül, hogy nem a tulajdonuk. Egy székre, amelyet nem húzhatnak magukhoz. Egy ajtóra, amelyet nem nyithatnak ki. Egy nőre, aki többé nem magyarázza el ugyanazt tízszer egymás után.
— Te komolyan képes vagy egy nyaraló miatt ekkora szakadást csinálni? — kérdezte Gábor.
— Nem a nyaraló miatt. A tisztelet miatt.
Krisztina olyan erővel csapta le a csomagtartó fedelét, hogy a gyerekek összerezzentek.
— Akkor pakoljunk már! — mondta élesen. — Csodálatos pihenés volt, köszönjük mindenkinek.
Péter még mindig a grillsütő mellett állt.
— A sütőt nem viszem vissza. Már kiszórtam a szenet.
— De visszaviszed — szólt rá Anita. — A székeket is. A pokrócokat is. Mindent, amit idehoztál.
— Most már te is parancsolgatsz?
— Azért, mert a te ötleteid miatt most úgy állunk itt egy idegen nő előtt, mintha tolvajok lennénk.
— Nem idegen — morogta Péter.
Anita előbb Lillára nézett, aztán a férjére.
— Nekünk igen. Meghívás nélkül jöttünk hozzá.
Ez a mondat mintha megfordította volna az udvar levegőjét. Krisztina megdermedt, kezében egy csomaggal. Erzsébet visszaült a tornácra, de már nem háziasszonyként, hanem olyan emberként, aki hirtelen nem tudja, hová tegye a kezét.
Gábor ismét Lilla közelébe lépett.
— Add ide a kulcsokat.
— Melyiket?
— Amit találtál.
Lilla ökölbe zárta a kezét a kulcscsomó körül.
— Nem.
— Az az enyém.
— Ez az én záramhoz készült másolat, az engedélyem nélkül. Nálam marad.
— Lilla, ne alázz meg.
— Ezt elintézted magadnak.
Gábor élesen beszívta a levegőt, de végül hallgatott. Valószínűleg megértette, hogy innen már minden újabb mondata csak rosszabb lenne az előzőnél.
Amíg a rokonság pakolt, Lilla a kapunál maradt, és figyelte, hogy a házból minden idegen holmi kikerüljön. Krisztina ide-oda járkált: gyerekpulóvereket, hátizsákokat, zacskókat hordott ki. Péter morgolódva összecsukta a székeket. Anita némán segített neki, de egyetlen szóval sem védte. Erzsébet néhányszor megpróbált beszélgetést kezdeményezni, Lilla azonban csak röviden válaszolt:
— Ez az ön táskája? Vigye el.
— A papucsomat tegyék vissza a polcra.