Hanem olyasminek, ami egyedül hozzá tartozott.
Gábor elkapta Lilla pillantását, és sietve letette a bögréket az asztal szélére.
— Szia, Lilla — mondta, és megpróbált valami mosolyfélét erőltetni az arcára. — Miért nézel így? Mi ez a komolyság?
Lilla arca mozdulatlan maradt.
— Hogy kerültek ide?
— El akartam mondani neked…
— Mikor?
Gábor elbizonytalanodott. A szája kinyílt, aztán becsukódott.
— Hát… este. Csak nem jutottam el odáig.
— Már az udvaron vannak, Gábor. A házban nyitva állnak a szekrények. Az asztalon étel van. A tornác mellett csomagok. És te azt mondod, nem jutottál el odáig?
Erzsébet asszony nagyot sóhajtott, teátrálisan, mintha őt érte volna sérelem.
— Jaj, Lilla, muszáj rögtön jelenetet csinálnod? Az emberek hosszú útról jöttek. A gyerekek fáradtak. Gábor azt mondta, jöhetünk.
— Gábor nem ennek a nyaralónak a tulajdonosa.
A mondat után valami megdermedt az udvaron.
Még a gyerekek is abbahagyták egy pillanatra a rohangálást.
Gábor arcáról lecsúszott a mosoly. Az állkapcsa megfeszült, és közelebb lépett a feleségéhez.
— Lilla, ezt most ne — szólalt meg halkan, szinte a fogai között. — Család vagyunk. Nem maradunk sokáig. Csak vasárnapig.
— Ma péntek van.
— Igen. Két nap az egész.
— Az én beleegyezésem nélkül.
— A férjed vagyok.
— És?
Gábor pislogott egyet. Látszott rajta, hogy nem erre a válaszra készült. Talán arra számított, hogy Lilla felcsattan, ő pedig majd legyinthet, hogy megint túldramatizál valamit. Csakhogy Lilla hangja nyugodt maradt. Nem dobta le a táskáját, nem kiabált, nem kezdett kapkodni. Ettől a nyugalomtól lett mindenkinek még kellemetlenebb.
Krisztina letette a telefonját az asztalra, aztán keresztbe fonta maga előtt a karját.
— Lilla, őszintén, ez most elég csúnyán hangzik. Gyerekekkel jöttünk. Megígértem nekik a folyót, a sütögetést, az itt alvást. Egész héten ezt várták.
— Az én nyaralómat ígérted meg nekik?
— Gábor mondta, hogy lehet.
— Akkor Gábor vigyen titeket oda, ami Gáboré.
Péter gúnyosan felhorkant.
— Na jó, Lilla, ne csináljunk már színházat. Nem hónapokra költöztünk ide. Pihenünk egy kicsit, aztán megyünk. A ház úgyis üresen áll, a telek nagy. Ennyire sajnálod?
Lilla olyan higgadtan nézett rá, hogy Péter arcáról lassan eltűnt a félmosoly.
— Nem a nyaralót sajnálom. Hanem azt, hogy felnőtt emberek még mindig nem értik, mit jelent az a szó, hogy engedély.
Anita, Péter felesége, abbahagyta a szatyrok között való matatást, és egy szalvétába törölte a kezét.
— Azért mi hoztunk magunkkal ennivalót.
— Gratulálok — felelte Lilla. — Csak a helyet nem hoztátok magatokkal.
Erzsébet asszony felállt a tornácról. Az arca foltokban kivörösödött, de a hangját sértődöttre igazította.
— Szóval én már a fiam házában sem alhatok egy éjszakát?
— Ez nem a fia háza.
— Ő a férjed.
— A tulajdoni lapot ez nem írja át.
— Jaj, már megint a papírok — legyintett az anyósa. — Rokonok ellen papírokkal védekezni, ahhoz aztán nem kell nagy ész.
Lilla lassan Gábor felé fordult.
— Pontosan mit mondtál nekik?
Gábor félrenézett.
— Semmi különöset.
— Gábor.
— Azt mondtam, hogy jöhetnek. Hogy neked nincs ellene kifogásod.
Krisztina azonnal rákapcsolódott.
— Na tessék! Mi is így értettük. Ha tudjuk, hogy itt kihallgatás vár ránk, béreltünk volna valahol egy házikót.
— Remek ötlet — mondta Lilla. — Még most sem késő.
Péter elvigyorodott, és a faszenes zsák felé nyúlt.
— Ugyan már. Mindjárt megnyugszunk, eszünk valamit, leülünk, beszélgetünk. Biztos csak elfáradtál az úton, azért kaptad fel ennyire a vizet.
Lilla szó nélkül elment mellette a tornác irányába.
Minden szem rajta volt, miközben felment a lépcsőn. Gábor utána indult, de Lilla a küszöbnél megállt, és visszafordult.
— Te itt maradsz.
— Lilla…
— Itt.
Gábor elhallgatott.
Lilla belépett a házba.
Odabent már nyoma volt annak, hogy mások otthonosan mozogtak benne. A konyhaszekrény ajtajai tárva-nyitva álltak. A pulton idegen fűszeres zacskó hevert, mellette egy bontott csomag szalvéta. A szobában, a kanapén Krisztina táskája terpeszkedett, a fotelra pedig egy gyerekhátizsákot dobtak. A kis szoba ajtaja is nyitva volt, ahol Lilla a szerszámokat és a nagymamától maradt holmikat tartotta. A földön egy takaró feküdt, amelyet valaki levett a polcról.
Lilla a konyhaszekrényhez ment, és azonnal meglátta: a zöld bögrét valóban elővették. Az alján tea nyoma sötétlett. Nem gyógytea volt, hanem közönséges filteres, citrommal. Egy citrommag a bögre belső falához tapadt.
Két ujjal megfogta a fülénél, egy másodpercig mozdulatlanul tartotta, aztán a mosogatóba tette. A mozdulat élesebbre sikerült, mint akarta; a kerámia csattanva ütődött a fémhez. Lilla egyetlen lélegzetvételre lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
Nem. Nem most. Nem itt, egyedül a konyhában.
Kiment az előszobába, és megnézte az ajtó melletti akasztón lógó kulcscsomót. Nem az övé volt. Új kulcsok csillogtak rajta, frissek, karcmentesek, piros műanyag kulcstartóval.
Lilla leakasztotta őket, a tenyerébe zárta, és visszament az udvarra.
Gábor az asztal mellett állt. Péter valamit magyarázott neki félhangosan, de amint meglátta Lillát, elnémult.
— Ez honnan van? — kérdezte Lilla, és felemelte a kulcsokat.
Gábor elsápadt. Nem nagyon, de Lilla így is látta, ahogy nyel egyet, aztán gyorsan elfordítja a tekintetét.
— Az… tartalék.
— Azt kérdeztem, honnan van.
— Csináltattam egy másolatot.
— Mikor?
Gábor nem válaszolt.
— Mikor, Gábor?
— Azután — mondta végül. — Amikor elvetted tőlem a kulcsot. Szükségem volt rá, hogy be tudjak jutni. Bármi történhet.
Lilla néhány másodpercig csak nézte őt. Aztán Péterre emelte a pillantását. A férfi azonnal a faszénnel kezdett foglalatoskodni, mintha a beszélgetéshez semmi köze nem volna. Az arcáról azonban le lehetett olvasni: pontosan tudott mindenről.
— Tehát titokban kulcsot másoltattál az én nyaralómhoz, aztán beengedted vele a rokonságodat?
— Nem osztogattam én senkinek semmit! — csattant fel Gábor. — Ma egyszerűen korábban jöttem, és kinyitottam.
— És előtte ki járt itt nélkülem?
— Senki.
Túl gyorsan hangzott el a válasz.
Mária, a szomszéd, még tavasszal említette Lillának, hogy látta Péter autóját a kapunál. Gábor akkor azt bizonygatta, hogy Mária biztosan összekeverte valamivel. Lilla nem vitatkozott vele. Most azonban a darabok a helyükre kerültek.
— Péter már volt itt a kulcsoddal, igaz?
— Miért kell ezt mindenki előtt elkezdened?
— Vagyis volt.
Péter a földre hajította a faszenes zsákot.
— Jó, egyszer beugrottam. És akkor mi van? A vihar után zörgött a tető, Gábor megkért, hogy nézzek rá.
— Gábor nem kérhet meg téged arra, hogy az én házam tetejét nézegesd az engedélyem nélkül.
— Most komolyan, nem mindegy, kinek a teteje? — Péter közelebb lépett. — Ez családi ház, közös hely.
— Nem közös.
— Mostantól minden szögbe bele fogsz kapaszkodni?
Lilla felvonta a szemöldökét.
— Minden egyesbe. Mert itt minden szög vagy az enyém, vagy a nagymamámé volt.
Erzsébet asszony keserűen felnevetett.
— A nagymamád biztos nagyon büszke lenne rád, hogy gyerekes embereket kergetsz ki az udvarból.
Lilla az anyósa felé fordította a fejét. Erzsébet már nem vendégként ült a tornácon, hanem úgy, mint egy bíró, aki előre eldöntötte az ítéletet.
— A nagymamám még a szomszédok előtt is bezárta a kaput, ha nem szóltak előre. És kulcsot sem adott akárkinek.
— Ezért is élt egyedül — vágta rá Erzsébet asszony.
Krisztina halkan felszisszent, mintha ő is megérezte volna, hogy az anyja túl messzire ment. Gábor élesen az anyjára nézett, de nem szólt semmit.
Lilla viszont elmosolyodott. Nem vidáman. Csak a szája sarkában jelent meg egy rövid, alig észrevehető mozdulat.
— Köszönöm — mondta.
Erzsébet összeráncolta a homlokát.
— Mit?
— Hogy ilyen gyorsan megmutatták, kikkel is beszélek.
Gábor tett egy lépést felé.
— Lilla, elég legyen. Anya nem úgy értette.
— Pontosan úgy értette, ahogy kimondta.
— Egyetlen mondat miatt akarod tönkretenni mindenkinek a hétvégéjét?
Lilla végignézett az idegen táskákon, a gyerektakarón, az ennivalókon, a felállított grillsütőn, a tornácnál hagyott saját papucsán, majd a tenyerében csillogó kulcsokon.
— Nem, Gábor. Ti tettétek tönkre, amikor eldöntöttétek, hogy engem nem kell megkérdezni.
Krisztina ingerülten kifújta a levegőt.
— És most mégis mit csináljunk? Idejöttünk a gyerekekkel. Itt vannak a holmijaink. Már esteledik.
— A közeli kisvárosban működik egy szálloda, egész éjjel fogadnak vendégeket. Az országút mellett vendégházak is vannak.
— Ezt komolyan mondod?
— Teljesen.
— Lilla, felfogod, mennyire megalázó ez? — Krisztina ujjaival a telefonján dobolt. — Most a gyerekek előtt kell összepakolnunk és elmennünk, csak mert neked hirtelen kedved támadt megmutatni, milyen kemény vagy?
— Azért kell elmennetek, mert meghívás nélkül érkeztetek.
— De Gábor azt mondta…
— Akkor Gábornál lehet reklamálni.
A gyerekek megint rohangálni kezdtek. Krisztina kisebbik fia, Márk odaszaladt az üvegházhoz, és meghúzta az ajtaját. Lilla azonnal odakapta a fejét.
— Az üvegháztól el.
A kisfiú megdermedt, majd az anyjára nézett.
— Márk, gyere ide — szólt rá Krisztina bosszúsan. — Különben Lilla néni mindjárt az üvegházat is lefoglalja.
Lilla nem reagált a csípős megjegyzésre. Odalépett az asztalhoz, elővette a saját telefonját a táskájából, és megnyitotta a térképet. Megkereste a legközelebbi szállást, rányomott a találatra, majd a világító kijelzőt a kezében tartva felegyenesedett.