— Pihenni érkeztetek? Akkor irány egy szálloda. Én nem vagyok ingyenes üdülő.
Lilla nem rögtön mondta ki ezeket a szavakat. Előbb hosszasan zötykölődött végig a felázott, kátyús földúton, két kézzel markolva a kormányt, miközben arra figyelt, nehogy az autó alja beleakadjon a régi, eső után megkeményedett keréknyomokba. A kocsi minden gödörnél nagyot rándult, hátul pedig tompán csúszkáltak egymásnak az élelmiszeres szatyrok, a szerszámosdoboz és az üvegházhoz vásárolt új locsolókanna.
A kis vidéki ház egész héten rá várt.
Lilla úgy tervezte, péntek este kiér, szélesre tárja az ablakokat, körbejárja a telket, megnézi az epret, összeszedi a szél által letördelt száraz ágakat. Szombaton aztán nyugodtan le akarta festeni a fészer melletti padot, rendbe tenni a magos ládát, és végre leülni a tornácra úgy, hogy senki nem kér tőle semmit, senki nem beszél a fülébe, és nem hangzik el a jól ismert mondat: „Lilla, most komolyan, sajnálod tőlünk?”
A házat a nagymamájától örökölte. Nem a férjétől kapta, nem az apósáéktól, és nem is a közös családi megtakarításból vették. Kizárólag az övé volt. A nagymama még időben elkészíttette a végrendeletet, Lilla pedig fél évvel később hivatalosan is átvette az örökséget: megkapta az iratokat, a telket és a házat a saját nevére íratta. Gábor akkoriban csak bólogatott, és azt mondogatta, kellemes hely, tiszta a levegő, erdő is van a közelben, meg egy kis folyó.
Az első két évben alig járt oda. Úgy kezelte a házat, mint Lilla furcsa hóbortját, és gyakran nevetett rajta, amiért rendes pihenés helyett ágyásokkal meg egy rozoga fészerrel bíbelődik. Minden akkor fordult meg, amikor a férfi rokonsága egyszer kijött grillezni.
Akkor még Lilla hívta őket.
Megsajnálta Erzsébetet, az anyósát, aki folyton panaszkodott, mennyire elege van a városból. Meghívta Krisztinát, Gábor húgát is, a férjével és a két gyerekével együtt. Végül Péter, Gábor öccse is beállított, bár őt külön senki sem invitálta. Hangos, fülledt, szétszórt délután lett belőle: a szatyrok a fél udvart beterítették, a műanyag asztalon zsíros foltok maradtak, a gyerekek pedig kiborították a homokot a régi öntözőkádba.
Aznap este Lilla sötétedésig takarított. Összeszedte az eldobált papírtányérokat, a bokrok közül kihalászta a cukorkás papírokat, lesikálta a padot, amelyre valaki szószt öntött. Gábor kelletlenül segített, inkább a rokonait mentegette.
— Pihenni jöttek — mondogatta akkor. — Nem robotolni.
Lilla nem vitatkozott. Magában viszont eldöntötte: ilyen többé nem fordul elő.
Csakhogy Gábor családja egészen másképp gondolta.
Először Krisztina kezdett üzengetni, hogy beugorhatnának-e pár órára, mert a gyerekeknek friss levegő kell. Aztán Erzsébet célzogatott rá, hogy a városban már nehezen bírja, a telken viszont „egy kicsit elüldögélne”. Egyszer Péter elkérte a kulcsot azzal az ürüggyel, hogy megnézné a tetőt a nagy szél után. Lilla később Máriától, a szomszédasszonytól tudta meg, hogy Péter azon a napon egy haverjával ült az udvaron, és húst sütögetett, miközben ő dolgozott.
Ezután Lilla visszavette Gábortól a pótkulcsokat.
Nagy jelenet lett belőle.
— Ennyire nem bízol bennem? — háborodott fel Gábor a konyhában, és félretolta maga elől a tányért. — A férjed vagyok.
— Addig bíztam benned, amíg az öcséd a tudtom nélkül társasági összejövetelt nem rendezett a telkemen.
— Ugyan már, csak két órára ugrott be.
— Egy idegennel együtt. Az én kertembe. Nélkülem.
Gábor akkor tenyérrel rácsapott a konyhapultra, de hamar rájött, hogy Lilla nem fog engedni. Az asszony nem kiabált. Egyszerűen kihúzta a fiókot, elővette a kulcscsomót, leemelte róla a nyaraló kulcsát, és betette a táskájába. Mindezt higgadtan tette, már-már túlságosan higgadtan. Gábor arca ettől megkeményedett, mintha nem a feleségével állna szemben, hanem egy zárva maradt ajtóval.
Attól kezdve a kulcs csak Lillánál volt.
Legalábbis ő ebben hitt.
Azon a pénteken Lilla későn szabadult el a városból. Előbb a munkahelyén kellett befejeznie egy sürgős feladatot, utána beugrott egy barkácsboltba csavarokért és rögzítőkért, majd jó ideig válogatott a munkakesztyűk között, mert a régi már elszakadt. Gábor nem akart vele menni. Azt mondta, fáradt, majd reggel utánajön.
— Megoldom egyedül — felelte Lilla.
— Akkor menj — vont vállat a férfi. — Csak ne kezdj megint nagytakarításba, ahogy szoktál.
Lilla alaposan ránézett. Gábor a hűtő mellett állt, a telefonját görgette, és mintha csak arra várt volna, hogy ő végre kilépjen az ajtón. A nőnek furcsának tűnt ez a viselkedés, de a fáradtság számlájára írta. Az utóbbi napokban Gábor egyébként is nyugtalan volt: hol kiment az erkélyre telefonálni, hol hirtelen bezárta az üzenetváltást, amikor Lilla közelebb lépett.
Nem kezdett faggatózni.
Csak beült az autóba, és elindult.
Már a hétvégi telkekhez vezető kanyarnál feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. A földúton friss keréknyomok húzódtak, méghozzá több autóé. Nem egy szomszéd személyautójáé, nem is a közös képviselő öreg furgonjáé, hanem több különböző kocsié. A nyomok éppen az ő utcája felé vezettek.
Nem szakadt le a szíve, nem kapott hirtelen levegő után, semmi ilyesmi nem történt. Csupán erősebben záródtak az ujjai a kormány körül, és a tekintete hidegebbé vált. Lassított.
Amikor odaért a saját telkéhez, már a motor leállítása előtt mindent megértett.
A kapu előtt két idegen autó állt. Az egyik Krisztina ezüstszínű kocsija volt, a hátsó üvegen a „gyermek az autóban” matricával. A másik sötét színű, Péteré. Mögöttük ferdén bepréselve állt egy harmadik, ismeretlen jármű, sáros oldalakkal és utánfutóval. Az utánfutó üres volt, de az oldalán feltekert szőnyegek, egy összecsukható grillsütő és egy gyerekroller hevert.
A kiskapu résnyire nyitva állt.
Lilla lassan szállt ki. Nem csapta be az ajtót, nem rontott be az udvarra. Felvette a táskáját, lezárta az autót, aztán néhány másodpercig mozdulatlanul állt a kapu előtt, és nézte a képet, amely elé tárult.
A kerítés mögül hangok szűrődtek ki. Valaki nevetett. Egy gyerek visítása elnyomta Krisztina éles hangját:
— Márk, gyere el az üvegháztól! Mondtam, hogy ne mássz oda!
Lilla benyomta a kiskaput.
Az udvar úgy festett, mintha az ő telkéből hirtelen ingyenes családi üdülőhelyet csináltak volna.
A hosszú, összecsukható asztalon élelmiszeres zacskók, vizespalackok, húsos csomagok, kenyér, salátás dobozok és gyümölcsleves kartonok sorakoztak. A padon gyerekpulóverek, valaki sportcipője és törölközős szatyor hevert. A fészer mellé már felállították a grillsütőt. Az almafa és a szőlőtartó oszlop közé kifeszített kötélen gyerekpléd száradt. A tornác közelében három utazótáska állt, az egyik nyitva, pólók lógtak ki belőle.
Péter trikóban és melegítőnadrágban cipelte befelé az összecsukható székeket az autótól. A felesége, Anita az asztal mellett guggolt, és a szatyrok között keresgélt. Krisztina, Lilla sógornője telefonnal a kezében osztogatta az utasításokat a gyerekeknek. Erzsébet pedig a tornácon ült olyan tartással, mintha ő lenne a ház úrnője, egyik kezével a térdén lévő táskáját fogva.
Mellette házipapucs feküdt.
Lilla házipapucsa.
A nő előbb a papucsra nézett, aztán lassan az anyósára emelte a tekintetét.
Erzsébet vette észre elsőként.
— Ó, Lilla is megérkezett! — szólalt meg olyan hangon, mintha Lilla csupán elkésett volna egy általa szervezett családi programról. — Már azt hittük, csak holnap jössz.
Krisztina hátrafordult, és intett neki.
— Lilla, végre! Hol voltál ilyen sokáig? Már majdnem elkezdtük nélküled.
A mondat olyan természetesen hangzott, hogy Lilla elsőre felelni sem tudott. Még egyszer végignézett az udvaron. Odabent valami csendessé, hideggé és tökéletesen egyenessé vált. Nem félelemből. A felismeréstől. Nem kérdezték meg. Nem szóltak neki. Nem hagytak számára választási lehetőséget. Egyszerűen kihagyták abból a döntésből, amely az ő házáról szólt.
— Mi folyik itt? — kérdezte végül.
A hangok azonnal halkabbra váltottak.
Péter letette a székeket a fészer mellé, és kiegyenesedett.
— Mi lenne? — kérdezte megjátszott csodálkozással. — Pihenünk. Szép az idő.
— Az én telkemen?
Krisztina röviden felnevetett, de a nevetése vékonyra és idegessé csúszott.
— Na, kezdődik. Lilla, ne már az első percben. Nem vagyunk idegenek.
Lilla felé fordult.
— Azt kérdeztem, mi történik itt.
Ebben a pillanatban Gábor lépett ki a házból. Két bögre volt a kezében. Nem eldobható poharak. Lilla konyhaszekrényéből vette elő őket: az egyik fehér volt kék csíkkal, a másik zöld, a nagymamáé, apró repedéssel a fülénél.
Lilla tekintete a zöld bögrére tapadt.
Ezt a bögrét soha senkinek nem adta oda. Még ő maga is ritkán használta. A nagymamája ebből ivott reggelente a tornácon ülve, amikor Lilla még iskolásként járt ki hozzá. A nagymama halála után a bögre a szekrényben maradt emléknek. Nem múzeumi kincsnek tekintette.