aztán megpróbálunk találni valami rendesebb megoldást.
— Rendben.
— És még valami. Nincs nálunk több kulcs. Csak egyetlen garnitúra volt. Krisztina akart másolatot csináltatni, de utánanéztem. Nem készült.
— A zárat már lecseréltettem.
István egy pillanatra elhallgatott.
— Jól tette — mondta végül. — Az ön helyében én is pontosan ezt csináltam volna.
Ezzel a mondattal mintha végleg elvágta volna azt a vékony szálat, amelyet Krisztina még valahogy megpróbált meghagyni kapaszkodónak. Anna megköszönte a hívást, majd elköszönt, és letette.
A következő napokban Gábor többször is írt neki. Eleinte csak rövid üzeneteket küldött: „Hogy vagy?”, „Beugorhatok a holmimért?”, „Tudom, hogy hibáztam.” Később hosszabb sorok következtek. Arról írt, hogy szégyelli magát. Hogy erős támasznak akart látszani a húga előtt. Hogy megijedt Krisztina kiborulásától, és valamiért azt hitte, a felesége majd mindent elvisel. Anna nem kapkodott a válaszokkal. Néha csak egy-egy szót írt vissza. Máskor egyáltalán nem reagált.
Egy hét elteltével megbeszélték, hogy találkoznak. Nem otthon. Anna szándékosan semleges helyet választott: egy kisebb parkot a kormányablak közelében, ahol napközben mindig voltak emberek, és ahol senki sem rendezhetett zavartalanul családi jelenetet. Gábor virág nélkül érkezett, ajándékot sem hozott, és Anna ezt helyénvalónak érezte. Az ilyesmit nem lehet csokrokkal eltakarni.
— Kivettem egy szobát — kezdte Gábor. — Egyelőre ott lakom.
— Jó.
— Krisztinával alig beszélek. Szerinte te fordítottál engem ellenük.
— Kényelmes magyarázat.
— Az.
Egy darabig egy ásványvizes palack kupakját gyűrögette az ujjai között. Aztán letette maga mellé a padra, mintha hirtelen ráébredt volna, milyen szerencsétlenül fest.
— Szeretnék visszamenni hozzád.
Anna hosszan, fürkészve nézett rá.
— Én viszont most még nem szeretném.
Gábor bólintott.
— Megértem.
— Ebben nem vagyok biztos.
— Anna, tényleg tudom, hogy átléptem egy határt.
— Ez a határ nem volt vékony, Gábor. Nem arról van szó, hogy elfelejtettél valamit, amit kértem, és nem is valami háztartási apróságon vesztünk össze. Te kulcsot adtál másoknak az én otthonomhoz. Azt mondtad nekik, hogy nálam lakhatnak. Hazudtál nekik arról, milyen jogon használható a lakás. Arra számítottál, hogy majd csendben maradok, mert ott vannak a gyerekek, este van, kellemetlen a helyzet, és mindenki nyomást gyakorol rám. Ez nem egyszerű botlás volt. Ez döntések egész sora.
Gábor lehajtott fejjel hallgatta.
— Igen.
— Ha folytatjuk a házasságunkat, más szabályok lesznek. Az én lakásom az én lakásom. Kulcsot senki nem kap. Ottalvós vendég csak akkor jöhet, ha én előzetesen beleegyezem. A rokonaid nem dönthetik el rólam nélkülem, ki hol fog lakni. És ha még egyszer úgy gondolod, hogy kész tények elé állítasz, az lesz az utolsó kész tény a házasságunkban.
Gábor felemelte a tekintetét.
— Elfogadom.
— Elfogadni könnyű. Betartani sokkal nehezebb.
— Be fogom tartani.
Anna elnézett a fák felé, aztán a sétányra, ahol egy nő haladt el kutyával, majd a szemközti padra. Szerette volna, ha belül hirtelen egyértelművé válik minden: megbocsásson-e vagy sem. De nem jött ilyen bizonyosság. Csak annyit tudott biztosan, hogy többé nem lesz kedves és kényelmes másoknak a saját otthona árán.
— Most nem adom be a válókeresetet — mondta végül. — De haza sem költözöl most. Egy ideig külön élünk. Megnézem, tudod-e tiszteletben tartani a határaimat akkor is, ha nem állok fölötted minden percben.
Gábor lassan kifújta a levegőt. Nem megkönnyebbülés volt ez, inkább nehéz beletörődés.
— Rendben.
— És még valami. Krisztinával nem fogok kapcsolatot tartani. Ha szüksége van valamire, rajtad keresztül intézze, de lakásról, pénzről és kulcsról ne legyen szó. Nem tartozom senkinek semmivel csak azért, mert ti rokonok vagytok.
— Értem.
Anna felállt.
— Akkor mára ennyi.
Gábor is felkelt a padról.
— Elkísérhetlek?
— Nem.
Anna indult el először. Nem sietett, nem menekült, és nem várta, hogy Gábor utána szóljon. Egyszerűen végigsétált az úton a megálló felé, a táskáját a vállán vitte, az új kulcscsomó pedig a belső zsebében lapult.
Egy hónappal később Gábor még mindig külön lakott. A holmijaiért kizárólag előre egyeztetett időpontban ment. Írt, megvárta Anna válaszát, és nem vitatkozott. Egyszer hozott egy dobozt is, benne olyan iratokkal, amelyek korábban az autójában kallódtak: garanciajegyekkel, műszaki cikkek számláival, közüzemi papírokkal. Anna mindent átnézett, aztán elrakta. Gábor nem sértődött meg rajta.
Krisztina egyszer megpróbált személyesen felbukkanni. Egy este csöngetett fel a kaputelefonon, amikor Anna éppen a konyhában pakolta el a bevásárlást.
— Én vagyok az, nyisd ki. Beszélnünk kell.
Anna odament a készülékhez.
— Miről?
— Ne már, csak nem a kaputelefonon keresztül fogjuk megbeszélni.
— De. Itt is megfelel.
Krisztina néhány másodpercig hallgatott, aztán élesen odavágta:
— Gábor miattad nem áll szóba velünk.
— Ez az ő döntése.
— Te mindig ilyen jéghideg vagy?
— Én mindig nem nyitok ajtót olyanoknak, akik egyszer már megpróbáltak beköltözni hozzám az engedélyem nélkül.
— Hát akkor boldogulj a nyomorult lakásoddal!
Anna letette a kagylót. Egy perc múlva újra megszólalt a csengő. Nem vette fel. Még néhány perc telt el, aztán minden elcsendesedett. Nem kellett kódot cserélni, nem kellett intézkedni. A lépcsőház ajtaja egyszerűen becsukódott valaki mögött, akit senki sem várt.
Este Gábor üzenetet küldött: „Krisztina járt nálad?”
Anna ennyit írt vissza: „Itt volt. Nem engedtem be.”
Gábor válasza hamar megérkezett: „Jól tetted. Beszélek vele.”
Anna félretette a telefont. Hosszú idő óta először nem érzett késztetést arra, hogy ellenőrizze, Gábor valóban beszél-e vele. Ez már nem az ő feladata volt, hanem Gábor felelőssége.
A második hónap végén Gábor újabb találkozót kért. Nem a lakásban, megint valahol máshol. Nyugodtabbnak tűnt, mint korábban, és most nem próbálta szépíteni a történteket.
— Rájöttem valamire, ami elég kellemetlen — mondta. — Egész életemben attól féltem, hogy rossz embernek látszom a családom szemében. Anyám kér valamit, igent mondok. Krisztina követel valamit, rohanok. Aztán azokra haragszom, akik éppen mellettem vannak, mert végül nekik kell eltakarítaniuk utánam a következményeket. Veled is pontosan ez történt.
Anna csendben hallgatta.
— Nem azért jöttem, hogy ma visszaengedj — folytatta Gábor. — Csak azt akarom kimondani, hogy többé nem rendelkezem olyasmivel, ami nem az enyém. És veled sem.
Anna alaposan szemügyre vette. Most nem játszotta a bűnbánót. Nem próbált sajnálatot kicsikarni. Nem panaszkodott, milyen nehéz neki egyedül. Csak a lényegről beszélt.
— Majd meglátjuk — felelte Anna.
Gábor bólintott.
A történet nem nagy, könnyes kibéküléssel folytatódott. Anna nem sietett visszaállítani mindent úgy, ahogy korábban volt, Gábor pedig nem kapott kulcsot egy szépen hangzó mondat után. Hétvégenként kezdett átjárni, segített abban, amit előre megbeszéltek, és akkor ment el, amikorra megállapodtak. Néhányszor együtt vacsoráztak. Egyszer össze is vesztek, de Gábor akkor először nem csapta be maga mögött az ajtót, nem hívta segítségül a vitába sem a húgát, sem az anyját. Megállt, vett egy levegőt, és azt mondta:
— Most dühös vagyok, de ez nem ok arra, hogy nyomást gyakoroljak rád.
Anna akkor hosszabban nézett rá, mint szokott, és először jutott eszébe: talán az ember nemcsak mások fájdalmából, hanem a saját szégyenéből is képes tanulni.
A kulcsot azonban csak fél év múlva adta vissza neki. Nem azért, mert elfelejtette azt az estét. Nem is azért, mert az idő magától elsimított mindent. Hanem azért, mert Gábor azokban a hónapokban egyszer sem próbált kérdés nélkül ajtót nyitni, nem hozott fel senkit „csak egy percre”, nem igyekezett sajnálattal hatni rá, és nem állította kész tények elé.
Amikor Anna letette elé az új kulcsot, Gábor nem nyúlt érte azonnal. Előbb ránézett.
— Biztos vagy benne?
— Magamban vagyok biztos. Neked pedig adok egy esélyt.
Gábor óvatosan vette fel a kulcsot, diadalmas mozdulat nélkül.
— Köszönöm.
— Ez nem jutalom, Gábor. Ez felelősség.
— Tudom.
Anna szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Remélem is.
Attól kezdve a lakásukban többé nem bukkantak fel idegen bőröndök a tulajdonos beleegyezése nélkül. Krisztina ritkán beszélt a bátyjával, és akkor is csak telefonon. István egyszer Gáboron keresztül visszaküldte azt az apró játékdarabot is: a kisfiú rájött, hogy az egyik autójához tartozik, és megkérte, mondják meg Annának, hogy köszöni. Anna nyugodtan fogadta.
Néha Gábor egy másodpercre megtorpant az ajtó előtt, mielőtt belépett volna, Anna pedig észrevette azt a rövid pillantást, amelyet a zárra vetett. Ő emlékezett. Anna is emlékezett.
Mert a „csak rövid időre” nem mentség, ha az engedély már a kezdet kezdetén hiányzott. És egy otthon pontosan abban a pillanatban szűnik meg otthonnak lenni, amikor valaki eldönti, hogy a másik majd úgyis mindent eltűr.