— Szóval most már őt is kiteszed? — csattant fel Krisztina. — Igazán példás feleség vagy.
Anna egyenesen a szemébe nézett.
— A bátyád felnőtt ember. Ha azt gondolja, rendben van, hogy hazugsággal költöztet embereket más tulajdonába, akkor neki is ideje elgondolkodnia azon, hol akar lakni.
Gábor arca elsápadt.
— Anna…
— Nem most.
A pakolás végül nem tíz percig tartott, hanem majdnem húszig. István kétszer is lement a kocsihoz a csomagokkal. Krisztina közben látványosan csapkodta a szatyrokat, mintha minden mozdulatával sértődöttséget akarna verni a falakba, Anna azonban nem reagált rá. A folyosón maradt Erzsébet néni mellett, és figyelte, hogy a szekrényekben, polcokon, a fürdőben ne maradjon semmi idegen holmi.
A gyerekekhez viszont halkan fordult.
— Nézzétek meg, nem felejtettetek-e itt játékot.
A kisfiú bólintott, és felkapott egy autót. A kislány a földről vett fel egy hajgumit. Anna nem akarta, hogy később azt hallgassák: a gonosz nagynéni elvette a dolgaikat. A felnőttek vállalják a saját döntéseik következményét, de a gyerekeket ebbe a mocskos vitába nem állt szándékában belerángatni.
Amikor az utolsó táska is kikerült a küszöbön túlra, Krisztina még megállt az ajtóban.
— Ezt még meg fogod bánni, Gábor — vetette oda a bátyjának. — Anyának mindent elmondok.
— Mondd el — felelte Gábor fáradtan.
— Neked pedig, Anna, ez vissza fog ütni.
Anna rátette a kezét az ajtó szélére.
— Az üt vissza, ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül hoz gyerekeket egy idegen lakásba.
Azzal becsukta az ajtót. Nem csapta be, nem vágta oda. Egyszerűen csak behúzta, majd elfordította a kulcsot. Ezután felvette az asztalról a kulcscsomót, és alaposan megnézte. Két kulcs lógott rajta: az övé és egy frissen másoltatott darab. Anna szó nélkül levette a másolatot, és külön tette.
Erzsébet néni még ott maradt az előszobában.
— Jól vagy, kislányom?
— Megvagyok.
— Holnap cseréltesd le a zárat. Sőt, még ma, ha találsz lakatost.
— Találok.
— És a férjeddel keményen beszélj. Ilyesmit az ember nem véletlenül csinál.
Anna bólintott.
— Köszönöm, hogy feljött.
— Ugyan már. Itt vagyok a közelben. Ha megint visszajönnek, azonnal szólj.
Miután a szomszédasszony elment, végre csend borult a lakásra. Csakhogy ez már nem az a csend volt, amelyet Anna korábban ismert. A levegőben ott maradt valami idegen: utazás szaga, mások holmijának nyoma, és az a pimaszság, amellyel mindezt természetesnek vették. Gábor a folyosó közepén állt, és úgy nézett a feleségére, mintha csak most fogta volna fel, hogy az este még korántsem ért véget.
Anna bement a konyhába, töltött magának vizet, és ivott néhány kortyot. A pohár kissé megremegett a kezében, ezért letette a pultra, mielőtt kilöttyent volna belőle bármi.
— Ülj le — mondta Gábornak.
A férfi engedelmesen leült.
— Anna, hibáztam.
— Ez nem magyarázat.
— Megijedtem. Krisztina telefonált, kiabált, a gyerekek sírtak. Tényleg nagy bajban vannak.
— Mondhattad volna, hogy megkérdezed Annát. Felhívhattál volna. Fizethettél volna nekik szállást a saját pénzedből. Elmehettél volna hozzájuk te magad. Ehelyett kulcsot másoltattál, és behoztad őket ide.
Gábor összekulcsolta az ujjait.
— Azt hittem, megérted.
— Nem. Te azt hitted, nem lesz időm tiltakozni.
Lehajtotta a fejét.
— Lehet.
A beismerés későn érkezett, de legalább kimondta. Anna fáradt mozdulattal végighúzta a tenyerét az arcán.
— Miért mondtad nekik, hogy ez közös lakás?
— Nem akartam úgy kinézni… — Gábor elakadt.
— Hogyan?
— Mint aki a felesége lakásában lakik.
Anna hosszan nézte. Ebben a tekintetben nem pusztán harag volt. Csalódottság is, olyan súlyos, hogy Gábor végül elfordította a szemét.
— És ma minek néztél ki?
Erre nem tudott felelni.
— Gábor, te itt nyugodtan élhettél. Soha nem vágtam a fejedhez, hogy ez az én lakásom. Volt kulcsod, helyed, tiszteleted. De szégyellted magad a húgod előtt, ezért az én káromra akartál nagyobbnak látszani.
— Nem akartalak megalázni.
— Mégis sikerült.
Gábor felnézett rá.
— És most mi lesz?
— Ma éjjel a konyhában alszol, vagy elmész valamelyik rokonodhoz. Holnap zárat cseréltetek. Kulcs csak nálam lesz.
— És én?
— Egyelőre nem kapsz.
Gábor hirtelen kiegyenesedett.
— Vagyis kidobsz?
— Nem teszlek ki éjszaka az utcára. Azt mondom, hogy a mai után csak az én engedélyemmel lehet bejutni a lakásomba. Holnap összeszeded a legfontosabb dolgaid egy részét, és külön laksz egy ideig. Mindkettőnknek át kell gondolnia, hogyan tovább.
— Anna, ne dönts indulatból.
A nő keserűen elmosolyodott.
— Az indulatból hozott döntést te már meghoztad. Én most azt próbálom összevarrni, amit te felszakítottál.
Gábor vitatkozni akart, de nem talált szavakat. Az asztalnál ült, a saját kezeit bámulta, és az egész este folyamán először nem próbált a húga, a gyerekek, a sajnálat vagy a házasság mögé bújni.
Másnap reggel Anna nem kezdett újabb beszélgetésbe. Felhívott egy lakatost, megvárta, amíg megérkezik, és lecseréltette a zárat. Nem volt nagy jelenet, nem készültek különös papírok, nem hangzottak el ünnepélyes mondatok. Csak egy mesterember, a szerszámai és egy új kulcskészlet. Gábor végig ott állt mellette, némán. Amikor a lakatos elment, Anna betette a kulcsokat a táskájába.
— Egyet én is kapok? — kérdezte Gábor halkan.
— Nem.
Bólintott, mintha pontosan erre számított volna.
— Összepakolhatok?
— A legszükségesebbeket. A többit majd megbeszéljük.
Gábor bement a hálóba. Anna az előszobában maradt, és hallgatta, ahogy fiókok nyílnak, zacskók zizegnek, a sporttáska cipzárja végigfut. Tegnap még úgy érezte, az életük talán nem tökéletes, de legalább érthető. Gábor puha természetű volt, néha határozatlan, de nem rosszindulatú. Éppen ezért nem számított ilyen aljasságra tőle. Nem kiabált, nem követelőzött, nem nyomult rá nyílt erőszakkal. Egyszerűen megkerülte az ő döntését.
Amíg a férfi pakolt, megszólalt Anna telefonja. Az anyósa hívta, Mónika. Anna meglátta a nevet a kijelzőn, és azonnal tudta: Krisztina nem vesztegette az időt.
— Halló.
— Anna, mi történt nálatok? Krisztina egész éjjel ideges volt. Azt mondja, kidobtad őt a gyerekekkel együtt.
— Krisztina a beleegyezésem nélkül érkezett a lakásomba, csomagokkal. Gábor kulcsot adott neki, szintén a tudtom és engedélyem nélkül. Megkértem őket, hogy menjenek el.
— De hát Gábornak ők nem idegenek.
— Nekem viszont azok. És még közeli rokonokat sem költöztet az ember más otthonába hazugsággal.
Mónika egy ideig hallgatott. Anna szemrehányásokra készült, de az asszony hangja váratlanul halkabb lett.
— Tényleg adott nekik kulcsot?
— Igen.
— Értem.
— Mónika, nem fogok mentegetőzni azért, mert megvédem a saját otthonomat.
— Nem is kell — mondta az anyósa meglepően nyugodtan. — Krisztinának nehéz természete van. Kicsi kora óta megszokta, hogy nyomást gyakorol másokra. Gábor sem volt okos, ez biztos. Mindjárt felhívom.
Anna hirtelen nem is tudta, mit feleljen.
— Köszönöm, hogy meghallgatott.
— Csak a gyerekeket ne hibáztasd. Őket úgy rángatják a felnőttek ide-oda, mint a csomagokat.
— Nem is hibáztatom őket.
A hívás véget ért. Gábor nem sokkal később kilépett a hálóból a sporttáskával a kezében. Gyűröttnek, elveszettnek tűnt, szinte idegen embernek. Úgy nézett Annára, mintha remélné, hogy ez alatt a tíz perc alatt a nő meggondolta magát.
— Anya hívott?
— Igen.
— Kiabált?
— Nem. Meglepő, igaz?
Gábor arca megrándult.
— Anna, mindent elrontottam.
— Igen.
— Helyre tudom hozni?
— Először költözz el. Utána beszélhetünk.
— Ezt komolyan mondod?
— Teljesen.
Még néhány másodpercig ott állt, aztán lehajolt a cipőjéért. Anna figyelte, ahogy felhúzza, majd ahogy tekintetével a régi kulcscsomót keresi. Aztán eszébe jutott, hogy nincs többé kulcsa, és a keze lassan leereszkedett. Apró mozdulat volt, mégis benne sűrűsödött az előző este teljes következménye.
Indulás előtt Gábor megállt az ajtónál.
— Nem gondoltam, hogy ilyen kemény leszel.
— Én meg nem gondoltam, hogy te ilyen könnyen átléped a határaimat.
A férfi elment.
Anna az új kulccsal bezárta az ajtót, és tenyerét egy pillanatra a zár hideg fémjére tette. Nem rogyott a falnak, nem csúszott le a földre, nem tört össze látványosan. Csak megállt egy másodpercre. Aztán végigment a lakáson, és elkezdte visszaadni neki a régi arcát. Levette a kanapé széléről az ottfelejtett gyerekzoknit, kidobta az idegen vizespalackot, letörölte az asztalt. A fotel mellett talált egy apró játékalkatrészt is. Felvette, zacskóba tette: majd odaadja Gábornak, vigye vissza.
Dél körül ismeretlen szám jelent meg a telefonján. Anna felvette.
— Tessék.
— Anna, jó napot. István vagyok, Krisztina férje.
— Hallgatom.
— Szeretnék bocsánatot kérni. Mi tényleg nem tudtuk, hogy maga nem egyezett bele. Krisztina… másképp adta elő a dolgokat. És Gábor is. Most kivettünk egy szállást néhány napra.