— Miért, mi van ott? — kérdezte Krisztina értetlenül. — Hiszen ott a kanapé.
— Az az én nappalim — felelte Anna hűvösen. — Nem menedékszálló.
Krisztina arca egy pillanat alatt megkeményedett.
— Hát köszönjük szépen. Szép véleménnyel van az emberekről.
— Nem az emberekről beszélek, hanem arról, amit tettek. Aki a tulajdonos beleegyezése nélkül, csomagokkal együtt beállít valaki más lakásába, az maga helyezi magát ilyen helyzetbe.
István felemelte a kezét, mintha csillapítani akarná a levegőben sűrűsödő feszültséget.
— Ne sértegessük egymást. Mi tényleg nem tudtuk, hogy te erről semmit sem tudsz.
— Most már tudják — mondta Anna.
Gábor újra megszólalt, ezúttal könyörgőbb hangon:
— Anna, legalább ma estére maradhassanak. Már késő van. Hová menjenek ilyenkor?
— Oda, ahonnan jöttek. Vagy szállodába. Vagy a te apád hétvégi házába, ha ő beleegyezik. De ide nem.
— Apa vidéken van, ott nincs hely.
— Akkor ez nem az én gondom.
Krisztina felcsattant.
— Vagyis most gyerekestül kitesz minket az utcára?
Anna egész testével felé fordult.
— Nem. Felnőtt embereknek adok időt, hogy összepakolják azokat a holmikat, amelyeket az engedélyem nélkül hoztak be ide. A gyerekek a szüleikkel együtt mennek el. Ez azért nem ugyanaz.
Krisztina arca a dühtől elsápadt. Felkapta az asztalról a telefonját, de nem hívott fel senkit. Csak markolta a készüléket, mintha attól nagyobb súlya lenne a szavainak.
— Gábor, te egyáltalán férfi vagy? — vetette oda a bátyjának. — A feleséged kidobja a saját húgodat.
Gábor összerezzent, mintha egyszerre várta volna ezt a mondatot, és félt is volna tőle.
— Kriszti, ne kezdd…
— Mit ne kezdjek? Te mondtad, hogy mindent elintéztél. Te mondtad, hogy jöhetünk. Megígértem a gyerekeknek, hogy Gábor bácsinál nyugodtan alhatunk egyet. Most meg mi van?
Anna hirtelen a férje felé fordult.
— Te nem egy éjszakát ígértél nekik. Azt ígérted, hogy itt lakhatnak.
Gábor végighúzta a tenyerét a tarkóján.
— Azt hittem, majd később megbeszéljük.
— Miután már kipakoltak?
— Nem akartam balhét.
— Ezért inkább rám zúdítottad.
A szobára ismét csend ereszkedett. A kislány Krisztinához simult, a fiú pedig a padlót bámulta. Anna ezt észrevette, és valamelyest visszavett a hangjából, de esze ágában sem volt engedni.
— A gyerekek leülhetnek a szobában, amíg a felnőttek rendezik ezt. A holmikat viszont pakolják össze.
Krisztina ekkor kihívó félmosollyal nézett rá.
— És ha nem pakolunk?
Gábor feje élesen felkapódott.
— Krisztina!
— Mi van? Mondja csak ki. Már itt vagyunk. Csak nem hív rendőrt a férje rokonaira.
Anna elővette a telefonját a táskájából, és kijelzővel felfelé a tenyerére fektette.
— De. Ha kell, hívok.
Krisztina pislogott egyet. István halkan megszólalt:
— Kriszti, ne feszítsd tovább.
Csakhogy Krisztina ekkorra már belelovalta magát.
— Magának tényleg nincs szíve? Nem vagyunk idegenek a férjének. Nehéz helyzetbe kerültünk. A gyerekek így is ki vannak borulva. Maga meg csak a saját lakását hajtogatja.
— Pontosan azért, mert ez az én lakásom, én döntöm el, ki lakik benne. A maguk nehéz helyzetéről pedig költözés előtt kellett volna beszélni, nem azután, hogy már idehordták a csomagjaikat.
— Hogy lehet valaki ennyire kemény? — tárta szét a karját Krisztina. — Mintha azt kértük volna, hogy örökre adjon oda nekünk egy darabot a padlóból.
Anna az összetekert matrac felé biccentett.
— Aki matraccal érkezik, az nem egyetlen estére készül.
István a matracra pillantott, aztán a feleségére. Az arcán fáradt felismerés suhant át. Úgy tűnt, ő már megértette, hogy az egyszerűnek és kényelmesnek hitt terv a szemük láttára omlik össze.
— Gábor — mondta végül —, lehet, hogy tényleg jobb lenne szállodába mennünk. Reggel aztán kitaláljuk, hogyan tovább.
Krisztina olyan hirtelen fordult felé, hogy a haja az arcához csapódott.
— Miből? Már megint ez a „majd reggel kitaláljuk”? Pont eleget találtuk már ki.
— Ne itt — felelte István csendesen.
Anna ezt a két szót tisztán hallotta. István, a feleségével ellentétben, megérezte a határt. Gábor azonban még mindig köztük állt, úgy, mint aki abban reménykedik, hogy a vihar magától elvonul.
— Anna — szólalt meg szinte suttogva —, kérlek. Csak egy nap.
— Nem.
— Könyörgöm.
— Akkor kellett volna könyörögnöd, mielőtt kulcsot adtál nekik.
Krisztina gyanakodva felkapta a fejét.
— Kulcsot? Gábor, miről beszél?
Anna lassan felé fordult.
— Van kulcsuk az én lakásomhoz?
Krisztina nem válaszolt azonnal. A tekintete egy pillanatra a széken heverő táskára rebbent. Ennyi elég is volt.
Anna odalépett a táskához.
— Ne nyúljon a holmimhoz! — kiáltotta Krisztina.
— Akkor vegye elő maga a kulcsokat.
— Azok Gábor kulcsai!
— Gábornak nincs joga az én beleegyezésem nélkül kulcsot osztogatni az én lakásomhoz.
Gábor gyorsan a húga mellé lépett.
— Kriszti, add oda.
— Azt már nem! — Krisztina magához szorította a táskáját. — Nem vagyunk tolvajok, hogy így beszéljenek velünk.
Anna Gáborra nézett. A férje most először nem bűntudatosnak, hanem kifejezetten rémültnek látszott.
— Másolatot csináltattál nekik?
— Csak a biztonság kedvéért.
— Miféle biztonság kedvéért?
— Hogy be tudjanak jönni, ha mi nem vagyunk itthon.
Anna röviden felnevetett, de a nevetés azonnal el is halt.
— Mi? Engem te ebből a „mi”-ből már rég kihagytál.
Tárcsázni kezdett. Gábor rögtön kinyújtotta felé a kezét.
— Anna, ne. Most mindent elrendezek.
— Már elrendezted. Innentől én döntök.
Nem a rendőrséget hívta elsőként, hanem az alattuk lakó Erzsébet asszonyt. Ő volt a ház egyik legjobban értesült lakója, afféle önkéntes rendfenntartó a lépcsőházban: mindenkit ismert, és puszta jelenlétével képes volt bármilyen családi zűrzavart nevekkel, időpontokkal és tanúkkal ellátott eseménnyé változtatni. Anna nyugodt hangon beszélt.
— Erzsébet asszony, jó estét. Fel tudna jönni hozzám pár percre? Idegenek vannak a lakásomban, csomagokkal, az engedélyem nélkül. Igen, itthon vagyok. Igen, én vagyok a tulajdonos. Köszönöm, nagyon hálás lennék.
Gábor a fejéhez kapott.
— Miért kell a szomszédokat belekeverni?
— Azért, hogy legyen tanúm rá: békésen kértem meg őket, hogy távozzanak.
Krisztina gúnyosan elhúzta a száját.
— Színházat rendez.
— Nem. Rögzítem a helyzetet.
Néhány perc múlva megszólalt a csengő. Anna ajtót nyitott. Erzsébet asszony állt a küszöbön otthoni kardigánban, telefonnal a kezében. Gyorsan végignézett az előszobán, a táskákon, az idegen cipőkön, majd Annára emelte a tekintetét.
— Jó estét. Na, kik költöznek itt be hozzánk?
Krisztina felhorkant.
— Senki sem költözik be. Rokonok vagyunk.
— A rokon is engedélyt kér a lakás tulajdonosától — jegyezte meg szárazon Erzsébet asszony.
Gábor megpróbált közbelépni.
— Erzsébet asszony, ez családi ügy.
— Családi akkor, ha a család minden tagja tud róla. Ha a lakás gazdája hazajön a munkából, és idegen bőröndöket talál, az már egészen más kategória.
Anna az este folyamán először érezte azt, hogy nem teljesen egyedül áll szemben mindenkivel. Nem könnyebbült meg igazán, de a vállai mintha már nem kőből lettek volna.
— Azt kérem tőlük, hogy pakolják össze a holmijukat, és hagyják el a lakást — mondta. — A hozzájárulásom nélkül másolt kulcsokat pedig adják vissza.
Krisztina felpattant.
— Mégis kinek képzelik magukat, hogy minket innen kiparancsoljanak? Gábor, mondd már meg nekik!
Gábor hamuszürke arccal állt. Minden magabiztossága lepattogzott róla. Hol a húgára, hol a feleségére, hol a szomszédasszonyra nézett.
— Kriszti, pakoljatok össze.
— Tessék?
— Pakoljatok össze — ismételte tompán.
— Ó, hát így állunk. Te idehívtál minket, aztán most bebújsz a feleséged szoknyája mögé?
Erzsébet asszony felvonta a szemöldökét.
— Fiatalasszony, válogassa meg a szavait. Gyerekek is vannak itt.
Krisztina görcsösen szorította a táskája fülét. Látszott rajta, hogy még mindig vitatkozna, István azonban már visszapakolta a holmikat a dobozba. Gyorsan dolgozott, fölösleges szavak nélkül. A kisfiú némán segített neki. A kislány halkan megkérdezte:
— Anya, akkor hazamegyünk?
Krisztina élesen felé fordult, de felelni nem tudott. Ehelyett belenyúlt a táskájába, előrántotta a kulcscsomót, és dühösen az asztalra hajította.
— Tessék. Fulladjanak meg a lakásukkal együtt.
Anna nem mozdult. Gáborra nézett.
— Vedd fel, és tedd a komódomra.
A férfi szó nélkül engedelmeskedett. Anna ezután az ajtóhoz lépett, és szélesebbre tárta.
— Tíz percük van. Ha sértegetés lesz, azonnal hívom a rendőrséget.
Krisztina mormolt valamit az orra alatt, de hangosan már nem ellenkezett. István kivitte az első bőröndöt. Gábor odaugrott volna, hogy segítsen, Anna azonban egyetlen pillantással megállította.
— A te dolgaidról majd külön beszélünk.
Gábor dermedten maradt a helyén.
Krisztina meghallotta ezt, és azonnal visszafordult, mintha a következő vádat már a nyelvén tartaná.