— Mi folyik itt? Alig értem haza a munkából, és nálunk már vendégek vannak, ráadásul csomagokkal?
Anna nem emelte fel a hangját, mégis olyan élesen csattant a mondata, hogy a szobára egy pillanat alatt csend telepedett. Az előbb még nevetés hallatszott az asztal mellől, valaki hangosan mesélte az utazást, egy gyerek játékautóval kopogtatta a komód szélét, most azonban minden arc egyszerre fordult felé.
Az előszobában idegen holmik tornyosultak. Nem egyetlen utazótáska, amit még meg lehetett volna magyarázni egy váratlan éjszakázással, hanem valóságos rakomány: gurulós bőrönd, két nagy szatyor ruha, gyerek hátizsák, edényekkel teli doboz, valamint egy gyári fóliába csavart matrac. A tükör mellett férficipő hevert, mellette női sportcipő és apró szandál. Anna még a kabátját sem vette le rögtön. Saját lakásának küszöbén állt, és úgy nézte ezt a raktárnak is beillő látványt, mintha nem ő tévesztett volna címet, hanem mindenki más.
A szobából Gábor dugta ki a fejét. Az arcára bűntudatos mosoly ragadt, de a tekintete idegesen cikázott Anna és a vendégek között.
— Anna, kérlek, ne kezdd már az ajtóból — szólalt meg halkan. — Nem lesz hosszú idő.
Anna lassan felé fordította a fejét.
— Kik ezek az emberek?
— Krisztina, a nővérem. Fényképeken már láttad. Vele van a férje, István, meg a gyerekek. Csak pár hétre kellene meghúzniuk magukat.
A szobából kilépett egy harmincöt év körüli, erős testalkatú nő, a halántékán sötétre festett tincsel. Olyan magabiztosan állt ott, mintha Anna érkezett volna hozzájuk vendégségbe, nem pedig fordítva. Mögötte egy vékony férfi ácsorgott telefonnal a kezében, mellettük két gyerek: egy nagyjából hétéves kisfiú és egy nála fiatalabb kislány. A gyerekek óvatosan figyeltek, Krisztina viszont máris felszegte az állát.
— Jó estét — mondta. — Higgye el, mi sem örülünk, hogy kellemetlenséget okozunk, de így hozta az élet.
Anna végre kibújt a kabátjából, felakasztotta a fogasra, majd végigsimított a haján, hogy eltűrje a kiszabadult tincset. A mozdulata túl nyugodtnak, szinte gondosan kimértnek hatott, Gábor azonban észrevette, mennyire kifehéredtek a felesége ujjai.
— Gábor, gyere velem a konyhába.
— Ugyan minek kellene különvonulni? — szólt közbe Krisztina. — Nem vagyunk idegenek. Nyugodtan megbeszélhetjük előttünk is.
Anna mosoly nélkül nézett rá.
— Az én lakásomban én döntöm el, mit, kivel és kinek a jelenlétében beszélek meg.
Krisztina már nyitotta volna a száját, de István megérintette a könyökét. Gábor zavartan megköszörülte a torkát, aztán követte a feleségét. Anna a konyha ajtaját nem becsapta, hanem pontos, száraz kattanással zárta be. Ez a hang kellemetlenebb volt bármilyen kiabálásnál.
— Magyarázatot kérek — mondta.
Gábor a konyhapultnak támaszkodott, és két tenyerével megdörzsölte az arcát.
— Bajba kerültek. El kellett jönniük az előző helyről. A tulaj szólt, hogy ürítsék ki. Nem találtak időben másikat.
— És te úgy döntöttél, hogy ideköltözteted őket?
— Segíteni akartam.
— Helyettem döntöttél.
Gábor ingerülten kifújta a levegőt.
— Anna, mégsem hagyhattam őket az utcán. Gyerekek is vannak velük.
A nő néhány másodpercig némán figyelte, próbálta felfogni, amit hallott. Aznap különösen nehéz műszak volt mögötte, az út hazáig majdnem két órán át tartott, és egyetlen vágya maradt: levenni a cipőjét, megmosni az arcát, aztán lefeküdni. Ehelyett a saját konyhájában állt, és azt kellett tisztáznia, hogyan kerültek a lakásába idegenek matraccal és edényes dobozzal.
— Mikor döntöttél így?
— Ma reggel.
— És miért nem hívtál fel?
Gábor az ablak felé fordította a tekintetét.
— Mert nemet mondtál volna.
— Vagyis előre tudtad, hogy ellenezni fogom.
— Azt tudtam, hogy mindent túlbonyolítanál.
Anna halkan felnevetett. Nem vidáman; inkább úgy, mint akinek épp bemutattak egy silány bűvésztrükköt az előre elrejtett kártyával.
— Túlbonyolítanám? Gábor, ez a lakás az enyém. A nagymamám hagyta rám. Egyedül intéztem a hagyatéki ügyeket, egyedül írattam át mindent, és a beázás utáni felújítást is én fizettem. Te azért laksz itt, mert én beleegyeztem. Nem azért, mert szabadon rendelkezhetsz az ajtóval, a kulcsokkal és a szobákkal.
Gábor elhúzta a száját.
— Már megint kezdődik ez az enyém-tiéd. Házastársak vagyunk.
— És akkor mi van? A házasság nem változtatja az örökölt lakásomat átjáróházzá.
Már válaszolt volna, amikor a konyhaajtó túloldaláról megszólalt a kislány csilingelő hangja:
— Anya, hol fogunk aludni?
Anna egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán rögtön ki is nyitotta. Nem szánalomból, hanem a dühtől, amelyet a bőre alatt kellett tartania, hogy ne a gyerekeken csattanjon. A gyerekek nem tehettek semmiről. A felnőttek voltak hibásak, akik olyan helyre hozták őket, ahol senki sem várta őket.
— Meddig kellett volna itt lakniuk? Az igazat mondd.
— Hát… amíg találnak valamit.
— Mennyi ideig?
Gábor hallgatott egy sort.
— Egy hónap. Talán kettő.
Anna lassan bólintott.
— Tehát a „pár hétből” máris két hónap lett.
— Ne lovagolj a szavakon.
— Nem a szavakon lovagolok, hanem azon, hogy beengedtél négy embert a lakásomba anélkül, hogy egyáltalán megkérdeztél volna.
A férfi ingerülten ellökte magát a pulttól.
— Mégis mit kellett volna tennem? Felhívott a nővérem, sírt. A tulaj kipakoltatta velük a holmijukat. Istvánnak most rosszabbul megy a munkája, ott vannak a gyerekek, mindjárt kezdődik az iskola…
— Az iskola? — Anna felvonta a szemöldökét. — Azt tervezik, hogy az iskolakezdésig itt maradnak?
Gábor elbizonytalanodott. Ez a rövid megtorpanás többet elárult minden magyarázatnál.
Anna kinyitotta az ajtót, és visszament a szobába. Krisztina már az asztalnál ült, és iratokat, töltőket, gyerekeknek való vizespalackokat meg egy élelmiszeres zacskót pakolt szét rajta. István a kanapé melletti konnektort ellenőrizte. A kisfiú éppen a folyosói szekrényt próbálta kinyitni.
— A szekrényhez ne nyúlj — szólt Anna.
A fiú visszarántotta a kezét, és az anyjára nézett.
Krisztina felállt.
— Elnézést, a gyerekek elfáradtak az úton. Jó lenne, ha ehetnének valamit, aztán lefekhetnének.
— Hol voltak a holmijaik, mielőtt idejöttek? — kérdezte Anna.
— Az autóban — felelte István. — Egész nap keringtünk velük.
— Miért nem vettek ki szállodai szobát?
Krisztina röviden, gúnyosan felnevetett.
— Ön ezek szerint nem tudja, mennyibe kerül manapság egy szállás négy emberre.
— Nagyon is el tudom képzelni. De ettől még a lakásom nem lesz az önöké.
Gábor is kijött utánuk, és megállt a felesége mellett.
— Anna, ne most, a gyerekek előtt.
— Éppen a gyerekek miatt beszélek sokkal nyugodtabban, mint ahogy beszélhetnék.
Krisztina összehúzta a szemét.
— Gábor azt mondta, maga rendes nő. Hogy megérti a helyzetünket.
— Gábor sok mindent mondott anélkül, hogy engem megkérdezett volna.
— De hát ő a férje.
— Én pedig ennek a lakásnak a tulajdonosa vagyok.
A „tulajdonosa” szó mintha nekiütközött volna a falaknak. István abbahagyta a konnektor piszkálását. Krisztina Gáborra kapta a tekintetét, és ebben a pillantásban először nem magabiztosság volt, hanem kérdés.
— Gábor, te azt mondtad, közös a lakás — jegyezte meg.
Anna a férje felé fordult.
— Érdekes.
Gábor arcán foltokban jelent meg a vörösség.
— Nem így mondtam.
— De pontosan így — szólt közbe István. — Azt mondtad, itt mindent együtt döntötök el. Meg azt is, hogy Anna először majd morog egy kicsit, aztán megszokja.
Anna Gábort nézte, és az arckifejezése egyre nyugodtabbá vált. Rosszféle nyugalom volt ez. Olyasmi, ami akkor jelenik meg valakin, amikor már nem vitatkozni akar, hanem levonja a következtetéseket.
— Megszokja — ismételte. — Vagyis engem már előre kellemetlenségként könyveltetek el, amit egyszerűen ki kell várni.
Gábor közelebb lépett.
— Én csak jót akartam.
— Kinek?
Erre nem érkezett válasz.
Krisztina hirtelen élénkebb lett, és gyorsabban kezdett beszélni, mintha megpróbálná visszavenni az irányítást a beszélgetés fölött.
— Figyeljen, Anna, mi nem akarjuk felélni az ételüket, és nem áll szándékunkban zavarni sem. Mindenünk megvan. Mi a gyerekekkel elférünk a nagyszobában, maguk Gáborral maradnak a hálóban. A konyhát rendesen fogjuk használni. Szeretem a tisztaságot, a gyerekeket is rendre szoktatom. Tényleg csak addig kell átvészelnünk ezt, amíg találunk valamilyen megoldást.
Anna a nagyszoba felé pillantott. A kanapén már ott hevert egy gyerekpléd, a fotel támláján István kabátja lógott, a tévé mellett pedig az ő holmijukkal teli doboz állt. A lakása alig fél óra alatt idegenné vált.
— A nagyszoba nem szabad — mondta Anna.