— Ülj ki a verandára, főztem mentás-kakukkfüves teát. Aztán szépen elmondod, mi történt. Már a telefonban hallottam a hangodon, hogy nem jókedvetekben indultatok útnak ilyen későn.
A tágas, nyári verandán telepedtek le, ahol a lámpaernyő alól meleg, sárgás fény ömlött az asztalra. Réka két tenyere közé fogta a forró bögrét, és lassan beszélni kezdett. Nem sírt, nem csapongott, nem engedte, hogy újra elöntse az indulat. Egyszerűen sorra vette a nap eseményeit, mintha csak egy jelentést mondana fel: a váratlan szabadnapot, a bevásárlószatyrokat, a sarokba tett, kihűlt krumplit, az anyósával folytatott beszélgetést, a kimondott ultimátumot, végül az esti vonatot.
Ilona egyetlen szóval sem szakította félbe. Csendben hallgatta, időnként csak megrázta a fejét, és amikor Réka bögréjében fogyott a tea, újra töltötte forró vízzel.
— Jól tetted, hogy elküldted őket — szólalt meg végül határozottan, miután Réka befejezte, és a veranda csendje rájuk telepedett. — Egy gyereket senkinek sem szabad bántani hagyni. Egy férfinak az élete során lehet több asszonya is, de egy gyereknek csak egy anyja van. Ilyen kicsin még mástól nem várhat védelmet, csak tőled. Ami pedig a férjedet illeti… majd meglátod, hogyan viselkedik ezek után. Ha van benne józan ész, megérti, hogy anya vagy, és a fiadat óvod. Ha viszont inkább az anyja szoknyája mögé bújik, és téged próbál hibásnak beállítani, akkor nem ő a te utad, Rékám. Leventét mi Istvánnal akár egész nyárra is magunkhoz vesszük, ha kell, akár egy évre. Emiatt ne emészd magad. Hadd legyen itt, nekünk csak öröm, ha utána kell szaladgálni az udvaron.
Réka csak késő éjjel indult vissza. Nem azért nem maradt, mert nem lett volna marasztalás, hanem mert másnap reggel dolgoznia kellett. A városi lakás üresen várta, ő pedig tudta, hogy most oda kell visszamennie. Útközben Gábor üzenetet küldött neki. Rövid volt, minden fölösleges szó nélkül: otthon megvárja, beszélniük kell.
A ház előtt leparkolt, leállította a motort, aztán még percekig mozdulatlanul ült a sötét utastérben. Hallgatta a csendet, és saját magában kereste a félelmet. De nem talált. Nem rettegett a beszélgetéstől. Nem szorult össze a gyomra attól a gondolattól, hogy a házassága talán megrepedt, vagy akár végleg darabokra hullhat. Csak egy hideg, nagyon tiszta felismerés maradt benne: pontosan tudja, hol húzódnak a határai, és többé senkinek nem engedi meg, hogy átlépje őket.
Felment az emeletre, kulccsal kinyitotta az ajtót. Az előszobában égett a villany. A zár kattanására Gábor kilépett a konyhából. Kimerültnek látszott; a nyakkendője már nem volt rajta, az inge felső gombjait kigombolta, mintha egész este nem kapott volna levegőt.
— Elvitted Leventét? — kérdezte, és néhány lépésre tőle megállt.
— Ilonához és Istvánhoz vittem. Ott jobb lesz neki. Ott szeretik.
Gábor lassan bólintott. Bement a nappaliba, leült a kanapéra, és mindkét tenyerével végigsimított az arcán, mintha a fáradtságot akarná letörölni magáról.
— Anyám két órája hívott. Zokogott. Andrea meg belekiabált a telefonba, hogy te megaláztad őket, kidobtad őket, mint a kutyákat a hőségbe, és anyámnak majdnem szívrohama lett útközben az állomás felé.
— És te mit gondolsz? — Réka nem vette le a kabátját. A nappali ajtajában maradt, karját összefonta a mellkasa előtt. Nem magyarázkodást akart. Egyenes választ várt.
Gábor felnézett rá. A tekintete tompa volt, kialvatlan és nehéz.
— Azt gondolom, hogy az anyám undorítóan viselkedett — mondta rekedten. — És Andrea is. Tényleg nem tudtam, hogy így állnak Leventéhez. Amikor én ott voltam, anyám mindig normálisnak tűnt vele. Hozott neki cukrot, megsimogatta a fejét, kedveskedett neki. Azt hittem, majd összeszoknak.
— Előtted igen. Mert előtted eljátszották a rendes családot.
— Megmondtam anyámnak a telefonban, hogy amit tett, elfogadhatatlan. Nagyon is az. Azt is közöltem vele, hogy a nyaralóba többé nem megy, amíg nem képes ember módjára viselkedni. Legalábbis addig biztosan nem, amíg nem kér bocsánatot tőled. És Leventétől is.
Réka lassan kifújta a levegőt. Erre nem számított. Gábor általában a vitákban inkább hallgatott, igyekezett tompítani az éleket, és rendre azzal próbálkozott, hogy „ne veszekedjünk, inkább béküljünk ki”. Az, hogy most nem kezdte védeni az anyját, nem magyarázta mentegetve a történteket, nem tolta át a felelősséget senki másra, halvány, törékeny esélyt adott nekik.
— Nekem nincs szükségem a bocsánatkérésére, Gábor. Leventének pedig még kevésbé. A gyerekek százszor hamarabb megérzik a hamisságot és a rosszindulatot, mint mi felnőttek. Én csak azt akarom, hogy egyetlen dolgot megérts. A fiam nem valami különálló teher az életemben. Ő a részem. Ha valaki őt akarja megtörni, ha éhséggel bünteti a sarokban, vagy azt érezteti vele az én otthonomban, hogy másodrendű ember, akkor az a valaki számomra abban a pillanatban megszűnik létezni. Akkor is, ha a te legközelebbi hozzátartozódról van szó. Második esélyt ebben nem adok.
— Értem, Réka — felelte Gábor csendesen. — Komolyan értem. És melletted állok.
Felállt a kanapéról, odalépett hozzá, és óvatosan átkarolta a vállát. Réka nem húzódott el, de nem is simult hozzá. Egyenes háttal állt tovább, mozdulatlanul. A bizalom törékeny anyag. Nem forr össze egyetlen beszélgetéstől, még akkor sem, ha abban végre a megfelelő szavak hangzanak el. Hosszú idő kell hozzá, hogy a repedés begyógyuljon. És azt sem lehetett biztosan tudni, begyógyul-e valaha teljesen.
Aznap éjjel Réka az ágyban feküdt, és Gábor egyenletes, alvó lélegzetét hallgatta. Közben újra és újra felidéződött benne a falusi ház illata, Ilona meleg, kérges tenyere, Levente nyugodt arca, ahogy idegen ágyban is békésen aludt.
Holnap új nap kezdődik. Reggel munkába megy, este pedig beugrik a boltba, és megveszi Leventének azt a kalózos társasjátékot, amelyet a kisfiú már régóta szeretett volna. Pénteken munka után megint autóba ül, és visszamegy a faluba. Kiülnek majd a verandára, kakukkfüves teát isznak, nevetnek, és Istvánnal együtt kalózosat játszanak.