— ne kezdd már megint ugyanazt. Anya idős asszony, magas a vérnyomása, legalább te lehetnél belátóbb. Engedj neki egy kicsit. Min kaptatok össze ezúttal, a kaporágyáson?
— Gábor, most nagyon figyelj rám — vágott a szavába Réka, és a hangja hirtelen kemény lett, mint a hideg acél. — Beléptem a házba, és azt láttam, hogy az anyád meg a húgod sült húst és pitét falnak, miközben az én fiam a sarokban ül egy besüppedt kanapén, és üres, kihűlt krumplit próbál lenyelni egy műanyag tányérból. Azért, mert szerintük büntetésben van, amiért az udvaron a labda után szaladgált. Nem kapott rendes ételt. Közben Márk ott ült az asztalnál, és vígan ette a pitét.
Gábor nem szólt. A készülékből csak a szaggatott, nehéz lélegzése hallatszott.
— Két órát adtam nekik, hogy összepakoljanak — folytatta Réka, mielőtt a férje közbeszólhatott volna. — Ha egy órán belül nem mennek el maguktól, rendőrt hívok. És még valami. Az anyád és a húgod többé nem teszik be a lábukat az én nyaralómba. Soha. Sem idén, sem jövőre.
Arra számított, hogy Gábor védeni kezdi majd őket. Hogy előkerülnek a szokásos mondatok a nevelésről, arról, hogy ő biztosan túlreagálja, hogy az egész csak félreértés, és különben is, a krumpli is étel. Réka fejben már készült a veszekedésre. Arra is felkészült, hogy ez a beszélgetés akár a rövid házasságuk végét jelentheti.
Ám Gábor csak hosszan, fáradtan kifújta a levegőt a telefonba.
— Értem.
— Ennyi? — csúszott ki Rékából.
— Mit kellene most mondanom? — A férje hangjában tompa kimerültség volt. — Ha idáig jutottak… ha egy gyereken állnak bosszút az étellel, az már a legalja, Réka. Nem fogom őket mentegetni. Menjenek haza. Este találkozunk, és nyugodtan megbeszéljük.
Réka bontotta a hívást. Nem érzett diadalt, amiért érvényesítette az akaratát, és megkönnyebbülés sem töltötte el attól, hogy Gábor mellé állt. Csak valami vad, szívó üresség maradt benne, és olyan izomfáradtság, mintha órák óta nehéz zsákokat cipelt volna.
Egy óra húsz perccel később lement a földszintre. Az előszobában három nagy utazótáska és két holmikkal teletömött szatyor sorakozott. Andrea a tükör előtt sürgött-forgott, ideges mozdulatokkal igazgatta a haját, aztán gyorsan újrakente a száját. Erzsébet asszony a folyosói puffon ült, egyik kezét látványosan a mellkasára szorította, és szaggatottan, teátrális erőlködéssel kapkodta a levegőt. Márk közben nyafogva rángatta az anyja ujját: nem akarta cipelni a hátizsákját, és különben sem volt kedve gyalogolni ebben a melegben valami állomásig.
Réka bement a konyhába, megtöltött egy műanyag palackot a szűrőből engedett hideg vízzel, majd visszavitte az előszobába. Letette a kis szekrényre az anyósa mellé.
— Útközben még jól jöhet — mondta szárazon.
Erzsébet asszony elfordította a fejét a fal felé, megvetően összeszorította az ajkát, és nem nyúlt az üvegért.
— Ezt a napot még nagyon meg fogod bánni, Réka — sziszegte Andrea a fogai között, miközben a legnehezebb táska pántját próbálta felkapni. — Azt hiszed, Gábor eltűri, hogy így bánj az anyjával? Ugyanúgy ki fog hajítani, ahogy te most minket! A férjek jönnek-mennek, de a család megmarad!
— Gábor pontosan tudja, mi történt — szakította félbe Réka a kirohanást. — Az előbb beszéltem vele. Azt mondta, menjetek haza. És nem védett meg benneteket.
Réka szavai úgy csapták arcul Andreát, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rá. A nő nyitott szájjal dermedten állt, a táska kicsúszott az ujjai közül, és tompán puffant a padlón. Erzsébet asszony azonnal abbahagyta a sípoló levegőkapkodást, kihúzta magát, és teljesen egészséges, gyűlölettel teli tekintettel meredt a menyére.
— Ő ilyet nem mondhatott! — csattant fel Andrea. — Hazudsz!
— Akár most is felhívhatjátok, és megkérdezhetitek tőle. De ezt már az állomás felé menet intézzétek. Lejárt az idő. Kifelé.
Szó nélkül indultak el. Réka a tornácon állt, vállát a fából készült oszlopnak támasztotta, és nézte, ahogy Andrea a kavicsos ösvényen vonszolja a csomagokat, Erzsébet asszony pedig apró, sietős léptekkel halad mögötte, kézen fogva a duzzogó, hisztire kész Márkot. A kiskapu nyikordulva csapódott be utánuk. Réka még néhány percig várakozott, míg alakjuk eltűnt a poros nyaralóutcácska kanyarjában, aztán visszament a házba.
Kétszer ráfordította a kulcsot a bejárati ajtóra. Ezután a konyhába ment. Az asztalon még mindig ott maradt a félig evett saláta, a megharapott pitedarabok, a levegőn megszikkadt felvágott. Réka elővett egy nagy szemeteszsákot, és lassú, gépies mozdulatokkal, minden különösebb indulat nélkül belesöpörte a tányérokról a maradékokat. Elmosta a serpenyőt és az edényeket. Nedves ronggyal addig törölte az asztalt, amíg szinte fénylett, mintha nemcsak a morzsákat, hanem a jelenlétük utolsó nyomát is el akarná tüntetni a házból.
Aztán ebédet készített Leventének. Tésztát főzött, megpirított két virslit, és felszeletelt hozzá friss uborkát meg paradicsomot azokból a csomagokból, amelyeket aznap hozott. Ketten ültek a tiszta asztalnál. Levente farkaséhesen evett, meggylével öblítette le a falatokat, és néha lopva az anyjára pillantott. A szeméből eltűnt az a megalázott, riadt kifejezés. Végre kiengedett.
Aznap este Réka már az autó volánja mögött ült. Levente a hátsó ülésen mélyen aludt, biztonsági övvel becsatolva, az arca alá gyűrt pulóverrel. Az országúton haladtak, és maguk mögött hagyták a várost. Az ablak mellett sötét facsoportok árnyai suhantak el, szemből pedig csak néha villant fel egy-egy autó fényszórója.
Réka még a nyaralóból telefonált az első férje szüleinek, amíg Levente befejezte a tésztát. Ilona és István egy nagyobb faluban éltek, nagyjából százötven kilométerre a várostól. Réka öt éve vált el a korábbi férjétől: a férfi messzire ment dolgozni, ott új családot alapított, és a fia életében legfeljebb évente egyszer, a születésnapján bukkant fel. Levente nagyszülei viszont rajongásig szerették az unokájukat. Soha nem avatkoztak bele Réka magánéletébe kéretlen tanácsokkal, nem ítélték el az új házassága miatt, egyszerűen csak mindig készen álltak segíteni, ha szükség volt rájuk.
Amikor Réka megkérdezte, elvihetné-e hozzájuk Leventét egy hónapra, Ilona olyan hangosan csapta össze a kezét a telefon túloldalán, hogy Rékának el kellett tartania a készüléket a fülétől.
— Rékám, hát ez nem is kérdés! Hozd csak, akár egész nyárra! Holnap befűtjük neki a fürdőházat, István már új horgászbotot is vett neki, folyton a pecát emlegeti, a felszerelést rendezgeti. Beérett nálunk az eper, saját, édes, reggelente meg friss tejet hozunk a szomszédból. Hadd szaladgáljon az a gyerek szabadon, hadd erősödjön! Nem kell neki semmiféle nyaraló!
Réka hallgatta ezt a meleg, őszinte hangot, amelyben nyoma sem volt hátsó szándéknak, és azon a bolond, kimerítő napon először csípni kezdte a szemét a könny. Pislogott néhányat, visszanyelte a sírást, mély levegőt vett, és szorosabban markolta a kormányt.
Már rég lement a nap, mire megérkeztek a faluba. A nagy, faragott ablakkeretes faház tornácán égett a lámpa; várták őket. István, az erős testalkatú, ősz hajú férfi kockás ingben kilépett a kapu elé, és azonnal karjába vette a félálomban lévő Leventét, ahogy Réka kisegítette a hátsó ülésről.
— Nocsak, milyen nehéz lettél, te kis vitéz! — dörmögte mély hangon, miközben befelé vitte az unokáját. — Gyere csak, öcsém, megmutatom, milyen kövér gilisztákat ástunk holnapra a horgászathoz. Egy üvegben ülnek, csak rád várnak.
Ilona a tornácra lépett, kötényébe törölgette a kezét, majd szorosan magához ölelte Rékát. Friss sütemény, szárított gyógynövények és igazi otthon illata lengte körül.
— Elfáradtál, kislányom? — kérdezte halkan, és aggódó, világos szemével fürkészte Réka arcát.