— Mégis mit vártál? — Andrea ingerülten felrántotta a vállát. — Nekünk ő lényegében idegen gyerek. Anyu így is engedett neked, bevállalta, hogy vigyáz rá, a nyakába vett egy ekkora terhet. Inkább hálásnak kellene lenned, nem pedig vallatást rendezni egy szem krumpli miatt. Krumplitól még senki sem halt éhen. Régen egész családok éltek rajta.
Erzsébet érezte, hogy a lánya túl messzire megy, ezért a maga megszokott, kapkodó módján próbálta elsimítani a helyzetet.
— Andrea, ne beszélj már így, az istenért. Réka, ne is figyelj rá. Csak nehéz napunk volt, rettenetesen fülledt a levegő, összevissza ugrál a vérnyomásom. Leventécske ült egy kicsit, lehiggadt, megértette, mit csinált rosszul, mindjárt adunk neki enni. Melegítek friss levest, kap mellé csirkecombot is. Levikém, kérsz tejfölös levest?
Réka felállt a kanapéról. Felemelte a műanyag tányért, amelyen az az egyetlen, magányos főtt krumpli hevert, és odalépett a szemeteshez. Egyetlen szó nélkül, higgadtan, lassú mozdulattal beleborította a krumplit a zsákba. A tányért a mosogatóba tette, aztán visszafordult Andrea felé.
— Tökéletesen igazad van, Andrea. Nem vagytok kötelesek elviselni a fiamat. És innentől kezdve senki nem is fog senkit elviselni.
Ezután az asztalhoz ment, két tenyerével megtámaszkodott a lapján, és egyenesen Erzsébet szemébe nézett.
— Az ön ötlete volt, hogy Levente itt töltse a nyarat a nyaralóban. Ön ajánlotta fel, Erzsébet. Maga beszélt nekem friss levegőről, vitaminokról, törődésről. Ha útban volt, ha nehéz volt vele, bármelyik nap felhívhatott volna, és egy órán belül eljövök érte. Ehelyett maguk úgy döntöttek, hogy valamiféle házi kiképzőtábort csinálnak neki. Egy hétéves gyereket odaültettek a sarokba egy hideg, üres krumplival, miközben maguk az asztalnál ülve ették a sült húst, amit az én pénzemből vettem.
— Hogy merészelsz így beszélni a férjed anyjával?! — sikította Andrea, és olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke nagy csattanással hátracsúszott. Márk rémülten húzódott el az asztaltól, még a süteményről is megfeledkezett.
— Egy olyan nővel beszélek, aki nevelésnek álcázva tudatosan megalázza a gyerekemet — felelte Réka ugyanazzal a hideg nyugalommal, fel sem emelve a hangját. A tekintete a hűtő fölötti faliórára siklott. Fél egy múlt. — Most pedig felállnak az asztaltól, bemennek a szobáikba, és összepakolnak. Pontosan két órájuk van.
Erzsébet arca falfehérré vált. Megmarkolta az asztal szélét, mintha hirtelen elgyengült volna a lába, majd nehézkesen visszaroskadt a székre.
— Réka… mit beszélsz? Hová mennénk? Hiszen úgy volt, hogy egész nyáron itt maradunk. Nekem vérnyomásom van…
— A megállapodást egyoldalúan felmondom — mondta Réka. — Fél háromkor bezárom a házat, és bekapcsolom a riasztót. Elmennek az állomásra. A városba tartó vonat 15:10-kor indul. Kényelmes tempóban is bőven odaérnek a peronra.
Andrea szinte fuldokolt a felháborodástól. Nyakán és mellkasán vörös, szabálytalan foltok jelentek meg.
— Te teljesen megőrültél? Az utcára akarsz tenni minket? Gyerekkel együtt? Anyu magas vérnyomásos, ebben a hőségben nem cipelhet csomagokat! Nincs jogod parancsolgatni nekünk! Ez Gábor nyaralója is, mi vagyunk a családja!
— Ezt a házat öt évvel azelőtt vettem, hogy hozzámentem volna a bátyjához — emlékeztette Réka száraz hangon, miközben Andrea dühtől eltorzult arcát figyelte. — A tulajdoni lap szerint az enyém az első szögtől az utolsóig. Úgyhogy jogom van hozzá. És most élek is vele.
— Gábor ezt soha nem fogja megbocsátani neked! — ordította Andrea, hosszú, vörösre lakkozott körmű ujjával Réka felé bökve. — Kiteszed a küszöbön túlra az idős anyját és a saját húgát csak azért, mert a kis kölyköd nem kapott ebédre egy szelet süteményt? El fog válni tőled! Mindig azt mondta, hogy az anyja szent neki! Egyedül maradsz, majd meglátod!
Réka valahol a bordái alatt érzett egy apró, éles szúrást, de az arca rezzenéstelen maradt. Tudta, hogy Gábor valóban nagyon erősen kötődik az anyjához. Amikor egy évvel korábban összeházasodtak, Réka minden erejével igyekezett jó viszonyt kialakítani a férje rokonaival. Elnézte Erzsébet csípős megjegyzéseit, a végtelen háztartási tanácsokat, Andrea tolakodó természetét is, aki képes volt vendégségbe érkezni, majd úgy távozni, hogy a hűtő fele vele ment. Réka akkor azt gondolta, a békesség többet ér a nyílt háborúnál, és a férje kedvéért bizonyos dolgokat el lehet viselni.
Most azonban, ahogy a régi kanapén ülő fia görnyedt hátára pillantott, valami kristálytisztán megvilágosodott benne. A kompromisszumok kerete kimerült. A határ átlépése megtörtént, és onnan már nem lehetett visszafordulni.
— Ha erre kerül sor, valahogy túlélem a válást — mondta egyenletes hangon. — Az óra ketyeg, Andrea. Ha két óra múlva a táskáik nem állnak a verandán, rendőrt hívok. Feljelentést teszek, hogy idegenek tartózkodnak a magánterületemen, és nem hajlandók elhagyni azt. Ezt nem fenyegetésnek szánom. Tényleg meg fogom tenni.
Több pillantást már nem vesztegetett a férje rokonaira. Megfordult, odalépett Leventéhez, és megfogta a kezét. A kisfiú tenyere nyirkos volt, ragacsos, és ijesztően hideg.
— Gyere, felmegyünk, összeszedjük a holmidat — mondta neki halkan.
Felmentek a második emeletre, a kis tetőtéri szobába, amelynek ferde mennyezete alatt Levente aludt. A helyiségben egy keskeny ágy állt, mellette egy apró komód, a fal mellett pedig két doboz játék. Réka előhúzta a fia sporttáskáját az ágy alól, és sorban beletette a pólókat, rövidnadrágokat, zoknikat. Az adrenalin miatt kissé remegett a keze, de igyekezett határozottan és gyorsan mozogni, nehogy Levente észrevegye, mennyire felkavarta az egész.
Lentről felháborodott hangok szűrődtek fel. Andrea azt kiabálta, hogy ez önkény, aljasság, disznóság, és azonnal felhívja Gábort, majd ő helyreteszi a hisztérikus feleségét. Erzsébet hangosan jajveszékelt, teátrálisan sóhajtozott, a szívére panaszkodott, meg arra a fekete hálátlanságra, amelyet a menye tanúsít, holott ő annyi egészségét áldozta rájuk. Szekrényajtók csapódtak, ideges lépések dübörögtek a földszinten.
Levente az ágy szélén ült, a lábát lóbálta, és némán figyelte, ahogy az anyja összehajtogatja a ruháit.
— Anya, hazamegyünk? — kérdezte végül suttogva.
— Igen, kicsim. Hazamegyünk. Itt nem maradunk tovább.
— Gábor bácsi nem fog veszekedni? Andrea néni azt mondta, miattam el fog hagyni téged. És akkor egyedül maradsz.
Réka mozdulata megakadt; éppen egy kék pólót tartott a kezében. Letette az ágyra, leült a fia mellé, átkarolta a vállát, és szorosan magához húzta. Megcsókolta a feje búbját.
— Miattad senki nem hagy el senkit. Te a fiam vagy. A legfontosabb ember az életemben. És ezen a világon senkinek nincs joga bántani, megszégyeníteni vagy éheztetni téged. Senkinek, érted? Ezt jegyezd meg örökre. Gábor bácsival pedig majd én beszélek. Az a felnőttek dolga, nem a tiéd.
Behúzta a táska cipzárját, majd elővette a farmerzsebéből a telefonját, és tárcsázta a férjét. Hosszasan csengett. Végül Gábor felvette. A háttérből utcazaj hallatszott.
— Igen, Réka. Most épp a munkaterületen vagyok, nagyon sürgős?
— Az — felelte Réka ugyanazzal a nyugtalanítóan egyenletes hanggal. — Kijöttem a nyaralóba. Korábban érkeztem, hoztam még élelmiszert.
— Ó, remek. Hogy vannak a mieink? Pihennek? Ilyen időben öröm kint lenni.
— Az anyád és a húgod most csomagolnak. Egy órán belül elindulnak az állomásra.
A vonal túlsó végén súlyos csend ereszkedett közéjük. Még az utcazaj is távolibbnak tűnt.
— Hogy érted azt, hogy csomagolnak? — kérdezte végül Gábor, és a hangjában már ott feszült a rossz előérzet. — Megint összevesztetek? Réka…