Réka a bevásárlószatyrokat letette a faház tornácának deszkáira, hogy legalább az egyik kezét kiszabadítsa. Az ujjai egészen kivörösödtek, és már alig érezte őket a súlytól: a szupermarketben úgy vásárolt be húsból, termelői sajtból, joghurtból és gyümölcsből, mintha két családot kellene ellátnia. Eredetileg csak szombat reggel akart kijönni, ám a munkahelyén váratlanul szabadnapot kapott a túlóráiért. Nem telefonált előre. Úgy gondolta, meglepetést szerez.
A konyha nyitott ablakán át sült csirke és fokhagyma illata szállt ki. Edények csörrentek, a televízió halkan duruzsolt, női hangok keveredtek bele a háttérzajba. Réka benyomta a bejárati ajtót; nem volt kulcsra zárva. Az előszobában hűvös levegő fogadta. Lerúgta a sportcipőjét, zokniban végigment a fapadlós folyosón, majd megállt a konyha ajtajában.
A nagy, kerek asztalnál hárman ültek. Az anyósa, Erzsébet, komótosan paradicsom-uborka salátát szedett magának. Andrea, a férje húga, teát kortyolgatott, közben a telefonján görgetett valamit. Mellette ott ült a nyolcéves Márk, Andrea fia, aki két kézzel markolt egy hatalmas, pirosra sült húsos pitét. Az asztalon öntöttvas serpenyő állt a ropogósra pirult csirke maradékával, mellette szeletelt sajt és felvágott egy tányéron, továbbá egy üvegtál tele csokoládés bonbonokkal. Pont azokkal, amelyeket Réka hozott az előző hétvégén.
A tekintete lassan továbbvándorolt. A konyha sarkában, a régi, besüppedt kanapén, mindenkitől külön ült a fia. A hétéves Levente. Görnyedten bámulta a padlót. A kezében apró műanyag tányért szorongatott. A tányéron egyetlen főtt krumpli feküdt, kettévágva. Vaj nélkül, zöldfűszer nélkül. Semmi más, csak egy hideg, üres burgonya. Levente apró darabokat csipkedett belőle, a szájába tette, és hosszasan, gondosan rágta.
Réka tarkóján jeges borzongás futott végig. Nem kiáltott fel, nem rohant oda azonnal a gyerekhez. Csak állt némán az ajtóban, és nézte a jelenetet.
Erzsébet vette észre először. Éppen egy szelet kenyérért nyúlt, amikor felpillantott, és mozdulatlanná dermedt. A keze ott maradt a levegőben az asztal fölött. Az arca egy pillanatra megnyúlt, megfeszült, aztán hirtelen széles, természetellenesen sürgölődő mosoly terült szét rajta.
— Jaj, Rékácskám! Mi csak szombatra vártunk! — pattant fel Erzsébet olyan hirtelen, hogy majdnem feldöntötte a csészéjét. — Miért nem szóltál előre? Kimentünk volna eléd, legalább a táskákat segítettünk volna behozni.
Andrea félrenyelte a teáját, letette a mobilját, és hátrafordult. Márk tovább rágta a pitét, közben kíváncsian méregette a nagynénjét.
Levente összerezzent. Felemelte a fejét, meglátta az anyját, és olyan riadt, üldözött tekintet jelent meg a szemében, hogy Rékának görcsbe rándult a gyomra. A kisfiú nem szaladt oda hozzá. Épp ellenkezőleg: még jobban belesimult a kanapé háttámlájába, és ösztönösen megpróbálta a műanyag tányért a háta mögé rejteni.
— Szabadnapot kaptam — mondta Réka egyenletes, minden érzelemtől megfosztott hangon. Belépett a konyhába. — Gondoltam, kijövök korábban. Hoztam ennivalót.
Erzsébet máris kapkodni kezdett. Felmarkolta az asztalról a felszeletelt pitével teli tányért, és a kanapéhoz sietett.
— Leventécském, hát mit ücsörögsz itt, te kis butus? Gyere az asztalhoz, ülj ide közénk. Nézd, egyél pitét, húsos, frissen sült. Megjött anya, te meg itt gubbasztasz, mintha az egész világra haragudnál.
Megpróbált egy darab pitét a fiú kezébe nyomni, Levente azonban megrázta a fejét, elhúzódott, és ujjaival görcsösen belekapaszkodott a kanapé szélébe.
Réka odalépett melléjük, finoman, mégis félreérthetetlen határozottsággal odébb tolta az anyósát, majd leült a fia mellé. Elvette tőle a háta mögé dugott tányért. A krumpli már teljesen kihűlt, a tetejét vékony, keményítős hártya vonta be.
— Erzsébet — szólalt meg Réka, miközben továbbra is a tányért nézte, és nem emelte fel a szemét az asszonyra. — Megmagyarázná, miért a kanapén ebédel a fiam? És azt is, hogy miért csak egy csupasz krumpli van előtte, miközben az asztalon csirke, saláta és pite áll?
A konyhára csend borult. Csak az ablakon túlról beszűrődő dongó zümmögése hallatszott, meg az, ahogy a rosszul elzárt csapból időnként lecsöppen egy-egy vízcsepp.
— Ugyan, csak rosszalkodott egy kicsit! — kezdte gyorsan az anyósa, idegesen törölgetve a kezét a kötényébe. — Meg lett büntetve, Rékácskám. Ismered a fiúkat. Rohangált az ágyások között, letaposta az epret. Mondtam neki, hogy ne fusson oda, de nem hallgatott rám, csak nevetgélt. Erre közöltem vele, hogy nem kap édességet, és nem ülhet a felnőttek asztalához, amíg le nem nyugszik, és át nem gondolja, hogyan viselkedett. Nevelési célzattal, érted. Elvégre abban maradtunk, hogy én vigyázok rájuk.
Levente közelebb húzódott Rékához, a vállával az anyjához simult. Por és gyerekizzadság szaga áradt belőle.
— Anya, én nem tapostam le az epret — mondta halkan, a horzsolt térdeit nézve. — Csak a labda után futottam, magától gurult oda. Erzsébet néni azt mondta, ingyenélő vagyok, és menjek a kanapéra, ne legyek a szeme előtt.
— Kitalálja! — háborodott fel Erzsébet, és széttárta a karját. Az arcán vörös foltok jelentek meg. — Micsoda képzelőerő van ebben a gyerekben! Réka, csak nem fogsz inkább neki hinni, mint nekem? Én jót akarok neki. Hogy rendes ember legyen belőle, tanulja meg a fegyelmet, ne nőjön fel féktelen kis huligánként.
Réka végre felnézett az anyósára. Erzsébet túl egyenes háttal állt, és olyan erősen szorongatta a konyharuhát, hogy az ujjai kifehéredtek.
— Márk is kapott ma büntetést? — kérdezte Réka, a férje unokaöccse felé biccentve, aki éppen a második szelet pitéért nyúlt. — Vagy ő soha nem szalad a labda után, és a friss levegőn sem szokott csintalankodni?
— Márkocskánk nyugodt természetű gyerek — szólalt meg Andrea. Félretolta az üres csészéjét, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és kihívóan Rékára nézett. — Nem ugrál az ágyások között. És különben is, anya teljesen igazat mond. A te Leventéd borzasztó neveletlen. Tegnap kérdezés nélkül elvette Márk kisautóját, aztán ajtókat csapkodott, miközben mi pihenni próbáltunk.
— Azt a kisautót, amelyik a verandán lévő közös játékosdobozban volt? — kérdezett vissza Réka, miközben belül úgy érezte, egy húr feszül egyre jobban benne.
— Teljesen mindegy, hol volt. Az Márk játéka. Az én fiamnak nem kötelessége osztozkodni, ha nem akar. És nekünk sem kötelességünk elviselni ezeket a jeleneteket. Mi pihenni jöttünk ide, kikapcsolódni, nem pedig más problémás gyereke után rohangálni.
Réka halántékában tompa, nehéz düh lüktetett. Eszébe jutott a beszélgetés, amely alig két hete zajlott le. Erzsébet este hívta fel, és mézes-mázos hangon csicsergett a telefonba: „Rékácskám, minek ültök ti Gáborral egész nyáron abban a fülledt városban? A fiad is olyan sápadt. Mi lenne, ha Andreával kimennénk a nyaralótokba? Leventét is magunkkal vinnénk egész nyárra. Friss levegő, ültetünk egy kis zöldséget, a gyerekek egyenesen a bokorról szedik majd a bogyós gyümölcsöt, tele lesznek vitaminnal. Ti meg Gáborral legalább kifújjátok magatokat, kettesben lehettek, elmehettek moziba.”
Réka akkor őszintén megkönnyebbült. A munka már teljesen kiszívta az erejét, szabadságra legkorábban augusztusban számíthatott, Leventét pedig nem akarta a városban hagyni a forróságban. Ő maga hozta ki őket ide az előző szombaton. A két hűtőt zsúfolásig megtöltötte élelemmel: hús, hal, felvágottak, drága sajtok kerültek bele. A gyerekeknek új felfújható matracokat vett a folyóhoz, meg tollaslabdakészletet is. Erzsébetnek pedig tisztességes összegű készpénzt hagyott apróbb kiadásokra, ha esetleg friss kenyérre vagy tejre lenne szükség a helyi boltban.
— Tehát önöknek nem kötelességük elviselni a fiamat — mondta Réka lassan, minden egyes szót külön megnyomva.
Andrea arca megfeszült, és már levegőt vett, hogy válaszoljon.