Ilonáról végül nem az derült ki, hogy ő volna ennek a történetnek a legnagyobb szörnyetege. Inkább egy olyan asszony volt, aki évtizedeken át etette mások gyengeségét, és csak túl későn vette észre, mivé hízott az egész.
— És most mihez kezd? — kérdezte Eszter.
— Kimegyek a házba. Már hívtam kályhást. Júlia talált egy ügyvédet a telek ügyében. A házat nem adom el. Márk majd izzadja ki magának az első részletet, ha annyira akar valamit.
— Egészen használható terv.
— Te meg válj el rendesen, és Gábort ne engedd vissza. Nem gonosz ember, Eszter. Annál rosszabb. Gyenge. A gyenge férfi fuldoklás közben mindig belemarkol annak a nőnek a hajába, aki épp a legközelebb áll hozzá.
— Most majdnem bölcsnek hangzik.
— Ne szokj hozzá. Átmeneti állapot.
Eszter maga sem tudta, honnan jött a kérdés:
— Teát kér?
— Nem. Még a végén megszokom, aztán megint itt állok két szatyorral.
Mindketten elmosolyodtak. Nem békültek ki, szó sem volt róla. Csak azon a lépcsőfordulón először nem szorította össze a levegőt a gyűlölet.
Tavasszal Eszter összefutott Tamással, az első férjével. A kardiológiai rendelő előtt álltak sorban, ami önmagában is elég jelképes volt: a szívük mindkettejüknek működött még, csak éppen kifogásokkal. Tamás megöregedett, megvastagodott, a kezében leletekkel teli nejlonszatyrot gyűrögetett, és úgy nézett rá, mint akit rajtakaptak valamin.
— Eszter? Te vagy az?
— Én. Nem kórházi látomás.
— Jól nézel ki.
— Elváltam. Az sokat javít az emberen.
— Másodszor is?
— Most már gyakorlott vagyok. Tanácsadást is vállalok.
Tamás lesütötte a szemét.
— Ostoba voltam, amikor elmentem.
— Nem ostoba voltál, Tamás. Az ostobaság ártalmatlanabb. Te gyáva voltál, csak jó kabátban.
— Jogos.
— Miért mondod ezt most?
— Fogalmam sincs. Talán az életkor miatt. Ötven fölött az ember egyszer csak vissza akarja szerezni legalább az igazságot, ha az embereket már nem tudja.
— Az embereket nem lehet visszahozni. Legfeljebb ők jönnek, ha végre tudják, hová és miért.
— Meghívnálak egy kávéra. Nem haza. Nem az életembe. Csak egy kávéra, ha végzünk az orvosnál.
— Hozol igazolást, hogy nincs tartozásod?
— Akár. És anyám sincs bőrönddel.
— Ez már komoly versenyelőny.
Automatából ittak kávét: híg volt, keserű, és műanyagíze maradt utána az ember szájában. Tamás az unokájáról beszélt, meg arról, hogy egy autószervizben dolgozik éjjeliőrként, és hogy lassan megtanulta az egyedüllétet nem világvégének tekinteni. Eszter hallgatta, és közben nem érezte sem a régi fájdalmat, sem azt a régi, ostoba reményt. Valami más volt ez: csendes, tiszta joga annak, hogy választhat, anélkül hogy közben bárkit is ki kellene mentenie.
Ősszel vett magának egy új konyhaasztalt. Világos volt, kerek, és minden szempontból ésszerűtlen. A szomszédasszony azonnal megjegyezte:
— Ezen aztán meglátszik majd a por.
Eszter csak vállat vont.
— Legalább nincsenek sarkai. Eleget vertem már be magam mindenféle élekbe.
Ilona Júlián keresztül küldött neki egy üveg sózott gombát, mellé egy cetlit: „Ne hidd, hogy megjavultam. Csak túl sokat sóztam.” Eszter betette az üveget a hűtőbe, aztán hosszú idő óta először nevetett fel úgy, hogy senki sem látta.
Gábor novemberben került elő. A kapualjban várta, soványan, szürkén, szétnyitott kabátban. Eszter épp a boltból jött: datolyaszilvát, mosóport és villanykörtéket cipelt.
— Eszter, beszélhetnénk?
— Beszélhetsz. Csak bőrönd ne legyen nálad.
— Debrecenbe megyek. Akadt munka. Anyámmal alig tartom a kapcsolatot. Márk nem veszi fel a telefont. Júlia elküldött a fenébe.
— Gazdag családi térképed lett.
— Azt akartam mondani… igazad volt. Egész életemben azt hittem, ha nekem nehéz, valakinek engednie kell. Anyámnak, a feleségemnek, a volt feleségemnek, a fiamnak. Nem szerettem én senkit rendesen. Csak bújtam mások mögé.
— Késői felismerés, de attól még hasznos.
— Bocsáss meg.
Eszter ránézett. Arra az emberre, akinek valaha vacsorát melegített, akit náthásan ápolt, akit a barátnői előtt mentegetett, és akinek újabb esélyt adott, mert hitt benne, hogy a második talán más lesz. Most pedig hirtelen rájött: gyűlölet már nincs benne. Csak fáradtság. Meg egy becsukott ajtó.
— Magamnak már megbocsátottam, Gábor. Neked nem tartozom vele.
— Boldog vagy?
Eszter a konyhájára gondolt, a világos kerek asztalra, Tamás üzenetére, amelyben azt írta: „Megvettem a jegyeket, hatodik sor, nem a hangfal mellett.” A hűtőben álló gombára gondolt, meg a zárra, amely száraz, határozott kattanással csukódott mögötte minden este.
— Nem úgy vagyok boldog, mint a filmekben. Emelkedett a rezsi, fáj a hátam, és a lépcsőházból megint kicsavarták az égőt. De reggelente úgy ébredek, hogy tudom: ma senki sem fogja helyettem eldönteni, ki léphet be az otthonomba. Egy ötven fölötti nőnek ez nem kevés. Majdnem fényűzés.
— Felvigyem a szatyrokat?
— Nem. Ezek az én szatyraim.
— Te mindig mindent egyedül akartál.
— Igen. Csak most már nem büszkeségből csinálom, hanem szabadságból.
Gábor bólintott, aztán elindult a megálló felé. Kicsinek látszott, idegennek, és már egyáltalán nem félelmetesnek.
Eszter felment, az új kulccsal kinyitotta az ajtót, és letette a csomagokat az előszobában. A konyhában meleg volt. A kerek asztalon ott feküdt a datolyaszilva: puha, narancsszínű, a száránál kissé megrepedve. A telefonja felvillant. Ilona írt: „Megérkezett a gomba? Tamást ne mérgezd meg vele, hátha még hasznát veszed.”
Eszter visszaírta: „Megjött. Tamást egyelőre nem etetem. Előbb ellenőrzöm az iratait.”
Aztán még hozzátette: „A kályhaajtót ne felejtse nyitva.”
Sokáig nézte ezt a néhány szót. Nem szeretet volt. Nem barátság. Nem családi idill. Csak egy vékony, alig látható szál két nő között, akik későn, de végül mégis megértették: ha az ember egész életében azoknak adja oda a kulcsait, akik a leghangosabban követelik, egyszer eljön a nap, amikor belülről kell feltörnie a saját ajtaját.
Eszter feltette a vizet. Elővett egy csészét. Aztán meggondolta magát, és kivett még egyet. Nem férfinak, nem vendégnek, nem kötelességből. Egyszerűen azért, mert így esett jól neki.
És hosszú évek után először a lakás már nem erődítménynek tűnt.
Hanem otthonnak.