Gábor ennél sokkal többet tervezett. Azt magyarázta Márknak: „Eszter egyedül van, gyereke sincs, félni fog a válástól. Ha elég erősen nyomjuk, beadja a derekát. Utána rá lehet beszélni, hogy adja el a lakást, vegyünk belőle kettő kisebbet. Neki egy garzon is bőven elég.”
Eszter szó nélkül töltött magának vizet. Nem ivott belőle, csak a kezében szorongatta a poharat.
— Egy garzon. Milyen nagyvonalú.
— Márktól hallottam — mondta Júlia. — Részegen hívogatott, panaszkodott, hogy az apja „bénázik az öregasszonnyal”. Először úgy voltam vele, nem avatkozom bele. Aztán eszembe jutott, hogy én is hallgattam annak idején, amikor Ilona apránként felfalt. Elég volt.
— Miért segítesz nekem?
— Mert Gábor mindig keres maga mögé egy nőt, aki mögé elbújhat. Először az anyja mögé. Aztán mögém. Most mögéd. Mi meg valamiért képesek vagyunk ezt évtizedekig szeretetnek nevezni.
Eszter a mappára nézett.
— Mi van benne?
— A tartozási papírok másolatai. Márk üzenetei. És egy hangüzenet, amelyben Gábor azt mondja, téged „a lakással és a magányoddal kell megtörni”. Átküldöm. Menj ügyvédhez.
— Júlia… te nem félsz?
— Eszter, ötvenegy éves vagyok. Túléltem Gábort, a lakáshitelt, a megcsalást, Márk kamaszkorát és az epekőműtétet. Most már kínos lenne tartanom néhány adósságos férfitól.
Egyszerre nevettek fel. Nem vidáman. Úgy, ahogy azok a nők nevetnek, akik túl sokáig tűrték mások gyávaságát „férfias természet” címszó alatt.
Gábor terveiben Eszter nem feleség volt. Inkább egy menekülőút, helyrajzi számmal.
Másnap Eszter lecseréltette a zárakat. A lakatos idős ember volt, dohány és fémreszelék szaga lengte körül.
— Rendes zárat teszek fel — mondta. — Becsületes ember ellen fölösleges, rokon ellen viszont aranyat ér.
— Gyakran hívják ilyesmi miatt?
— Naponta. Van, aki négyzetmétert osztana, más örökséget, megint más a hűtőt akarja elvinni. Nálunk a szerelem általában ott ér véget, ahol előkerül a tulajdoni lap.
A piac melletti ügyvédi irodában az ügyvédnő átnézte az iratokat, majd határozottan kijelentette:
— A lakás az öné. Örökség. A férjének nincs rá joga. Az ő tartozásaiért sem felel, ha nem vállalt kezességet. A válókeresetet nyugodtan beadja. Ha erőszakoskodnak, rendőrségi bejelentés.
— És ha azt állítja, hogy felújított itt?
— Akkor bizonyítsa be, hogy a javításaitól az ön lakásából kastély lett.
— Egy polcot fúrt fel.
— A polcot elviheti. A csavarokkal együtt.
Este Gábor egyedül érkezett. Krizantémcsokrot tartott a kezében, és olyan arcot vágott, mint egy bűnbánó diák az igazgatói iroda előtt.
— Eszter, nyisd ki. Egyedül vagyok. Esküszöm.
Eszter csak a láncig nyitotta az ajtót.
— A virágot tedd le a lift mellé. Ott huzat van, jót tesz neki.
— Ne beszélj így. Hibáztam.
— Magadtól jöttél rá, vagy Júlia segített?
Gábor összerezzent.
— Itt járt?
— Itt.
— Az a vörös ribanc.
— Óvatosan. A mai személyes ranglistámon jóval fölötted áll.
— Eszter, összekuszálódtak a dolgok. Az adósság, anya, Márk… Nem akartalak becsapni.
— Dehogynem. Csak abban bíztál, hogy nem derül ki.
— Féltem. Te erős vagy. Te mindig mindent kibírtál.
— Gábor, az erős nő nem ingyenes raktár mások nyomorúságának.
— Szeretlek.
— Nem. Azt szereted, ha van melletted valaki lakással, fizetéssel és problémamegoldó képességgel.
— Adj még egy esélyt.
— Tíz évet kaptál tőlem. Az nem esély, hanem bérlet.
— Tényleg elválsz?
— Igen.
— Anya miatt?
— Miattad. Anyád csak egy ember táskákkal. A legnagyobb csomag te vagy.
Gábor sokáig hallgatott. Aztán a homlokát az ajtónak döntötte.
— Nélküled elveszek.
— Lehet. Csakhogy melletted én már elvesztem egyszer. A különbség csak annyi, hogy azt akkor házasságnak hívtuk.
Eszter becsukta az ajtót. A krizantém még egy órán át hevert a lift mellett, végül a negyedikről a szomszédasszony elvitte, azzal, hogy „kár az élőért”. Eszter csak annyit felelt:
— Vigye nyugodtan. Csak vissza ne jöjjön érte vázával.
A válás csendben zajlott le. Gábor nem jelent meg, csupán üzenetet küldött: „Te mindent tönkretettél.” Eszter visszaírta: „Én csak zárat cseréltem. A többit te intézted.”
Két hét múlva Ilona bukkant fel. Egyedül. Csomagok nélkül. Régi kabátban állt az ajtó előtt, zsebkendőt gyűrögetett, az arcán pedig már a harag is fáradtnak látszott.
— Ne ijedj meg, nem költözni jöttem — mondta, amikor Eszter ajtót nyitott. — Beszélni szeretnék.
— A küszöbön át?
— A küszöbön át. Mostanra megokosodtam. Idegen lakásba meghívás nélkül nem nyomulok be.
— Mondja.
Ilona leült a lift melletti hokedlire, mintha az ereje pontosan a harmadik emeletig tartott volna.
— Márk kidobott.
— Gyorsan ment.
— Azt mondta: „Mama, itthonról dolgozom, te meg köhögsz, nekem koncentrálnom kell.” Koncentrálnia kell neki. Egész nap kétszer kapcsolta be a vízforralót, aztán három órán át lövöldözős játékkal játszott.
— A vér nem válik vízzé.
— Ne gúnyolódj. Bár gúnyolódhatsz is, megérdemlem. Én gyűlöltelek téged, Eszter. Azt hittem, városi vagy, rideg, gyerektelen, és elvetted tőlem a fiamat. Aztán ma néztem Gábort meg Márkot, ahogy azon vitatkoznak, hová tegyenek engem, és rájöttem: én neveltem őket ilyenné. Egész életemben takargattam őket. Mindig ezt mondtam: „A fiú fáradt, a fiúnak nehéz, a fiú nem tehet róla.” Most a fiú hatvanéves, a másik harmincnyolc, de még mindig a nők a hibásak.
Eszter nem szólt közbe.
— Sok ocsmányságot vágtam a fejedhez. A gyerekekről különösen. Aljas volt.
— Az volt.
— Szépen bocsánatot kérni nem tudok.
— Csúnyán is lehet.
Ilona szája féloldalas, keserű mosolyra húzódott.
— Bocsáss meg. Nem azért, mert hirtelen jó ember lettem. Csak végre megláttam, hogy nem te vagy az ellenség. Te hamarabb csuktad be az ajtót, mint ahogy én rászántam magam.