Kinyitotta az ajtót, de csak a biztonsági láncig. A folyosón Gábor állt, mellette Ilona, előttük pedig három kockás utazótáska tornyosult. Az egyikből egy lábas füle kandikált ki, a másikból törölközőbe csavart szentkép, a harmadikból pedig egy csokor kapor lógott elő, mintha a kapornak is sürgősen lakcímre volna szüksége.
— Ezt most komolyan gondolod? — Gábor a láncra meredt. — Mintha betörők lennénk?
— A betörők legalább éjszaka jönnek. Ti reggel.
— Eszter — Ilona közelebb hajolt az ajtóréshez —, ne égesd magad a szomszédok előtt. Nem örökre akarunk itt maradni.
— Ismerem én a maga „nem örökre” változatát. Tavaly szilveszterkor is két napra érkeztek, aztán vízkereszt után mentek el, a plédemmel meg két üveg kávémmal együtt.
— A plédet később visszaadtam.
— Kiégetett lyukkal.
— Eszter, elég legyen! — mordult rá Gábor. — Anyám átfagyott, hosszú volt az út. Beengeded végre, vagy nem?
— Nem.
A szemközti ajtó mögött kattant egy kukucskáló. Aztán még egy. Az egész ötemeletes ház egyszerre éber lett.
— Megalázol engem — mondta Gábor, ezúttal már halkabban.
— Nem. Én csak nevén nevezem a dolgokat. Te alázod meg magad, amikor a lakás tulajdonosának beleegyezése nélkül idehozod az anyádat.
— Tulajdonosának — fintorgott Ilona. — Micsoda nagyasszony lett belőle. Az apjától hullott az ölébe ez a lakás, úgy viselkedik, mintha ő épített volna egy gyárat.
— Apám húsz évig küzdött ezért a lakásért. Éjszakánként építkezéseken vállalt mellékmunkát, hogy ki tudja fizetni a szövetkezeti részt. Halála előtt azt mondta: „Eszter, a kulcsokat ne add oda senkinek, főleg azoknak ne, akik a leghangosabban sírnak.” Akkor azt hittem, csalókra gondol. Úgy látszik, tágabban látta a világot.
— Hallod ezt, fiam? — Ilona a mellkasához kapott. — Csalónak nevezett engem!
— Egyelőre még finoman fogalmaztam.
Gábor hirtelen lehajolt az ajtóréshez, mintha úgy könnyebben be tudná préselni az akaratát.
— Eszter, légy már ember. Anya ellesz itt egy darabig, aztán megoldjuk a ház ügyét. Eladjuk, kifizetjük az adósságokat, Márknak is segítünk az első befizetésben. Mindenkinek könnyebb lesz.
Eszter olyan figyelmesen nézett rá, hogy Gábor végül félrekapta a tekintetét.
— Szóval erről van szó.
— Miről beszélsz?
— Nem a lába, nem a kályha, nem a szíve. A ház.
— Ugyan már, hogy jön ide a ház? — vágta rá túl gyorsan Gábor. — Csak ha már így alakult…
— Márknak első befizetés? A fiadnak az első házasságodból, aki harmadik éve játssza, hogy az értékesítésben keresi önmagát?
— Ő a fiam.
— És én mi vagyok?
— A feleségem.
— A ti családi szótáratokban ez úgy hangzik: felhasználható erőforrás.
A legkegyetlenebb családi beszélgetések ritkán üvöltéssel indulnak. Sokkal gyakrabban azzal a mondattal, hogy „mi mégiscsak egy család vagyunk”.
Ilona ekkor váratlanul elengedte a mellkasát.
— Márk a saját vére. Te meg ma még feleség vagy, holnap elválsz, aztán nevet is cserélsz. Ne játszd itt a szentet.
— Köszönöm. Végre tünetmentesen beszélünk.
— Gábor, tépd már le azt a láncot! — csattant fel Ilona. — Meddig kell még ezt tűrni?
Gábor előrelépett, de abban a pillanatban lentről felbukkant László, a szomszéd, kezében szemeteszacskóval.
— Mi folyik itt már megint? — kérdezte. — Családi mozi? Eszter, hívjam a rendőrséget?
— Már hívom — felelte Eszter, és elővette a telefonját.
— Te ezt tényleg megteszed? — Gábor elsápadt.
— Tényleg.
A körzeti megbízott nagyjából fél óra múlva érkezett meg. Fiatal férfi volt, fáradt arccal, hóna alatt irattartóval. Meghallgatta mindegyiküket, átnézte a tulajdoni lapot, az öröklési papírokat, majd ennyit mondott:
— A tulajdonos Eszter. A lakásba egyedül ő van bejelentve. Uram, önnek itt nincs lakcíme?
— Én vagyok a férje! — fakadt ki Gábor.
— A férj családi állapot, nem pedig univerzális kulcs.
László köhintett egyet, hogy elrejtse a mosolyát.
— És az anyámmal mi legyen? — kérdezte Gábor. — Tegyem ki az utcára?
— Bérelhetnek lakást, visszavihetik a házba, kórházba, rokonokhoz. Lehetőségek vannak. Az ajtót viszont nem törhetik be.
— Bíróságra viszem az ügyet!
— Vigye. De addig is pakolják el a táskákat a lépcsőről, mert akadályozzák a közlekedést.
Ilona úgy nézett a rendőrre, mintha az személyesen törölte volna el az anyaság intézményét.
— Fiatalember, én beteg nyugdíjas vagyok!
— Sajnálom. Ettől azonban más lakása még nem válik az önévé.
Amikor végül elindultak lefelé, Ilona még a lépcsőházból is visszakiabált:
— Ezt még megbánod! Ötven után egyedül maradsz, macskáknak főzhetsz majd levest!
— Allergiás vagyok a macskákra! — kiáltotta utána Eszter. — Úgyhogy kénytelen leszek magamnak főzni.
Becsukta az ajtót. A lánc finoman megremegett. Eszter egy darabig a folyosó közepén állt, míg a térde el nem gyengült, aztán egyszerűen leült a lábtörlőre. Nem sírni akart. Inkább lefeküdt volna, és órákig bámulta volna a plafont, ahol egy régi beázás foltja olyan volt, mint valami szerencsétlen ország térképe.
Este Júlia jött át. Gábor volt felesége.
Eszter ajtót nyitott, és mielőtt a másik bármit mondhatott volna, közölte:
— Ha azért jöttél, hogy megsajnáljam a közös kisfiatokat, Márkot, bele se kezdj. Mára kimerítettem a jótékonysági keretemet.
Júlia levette a sapkáját, eligazította rövid, vörös haját, és fáradt mosollyal nézett rá.
— Nem Márk miatt vagyok itt. Hanem miattad. Bemehetek?
— Váratlan fordulat. De gyere.
Leültek a konyhában. Júlia egy mappát tett az asztalra.
— Gábor hazudik. Nemcsak neked. Mindenkinek.
— Lepj meg a méretekkel.
— Pénzt vett fel egy magánhitelezőtől. Egymillió-háromszázezret. Azzal az ígérettel, hogy eladja az anyja házát. Márk tanúként szintén aláírta. Csakhogy a házat nem lehet gyorsan eladni: a telek fele papíron még mindig Ilona elhunyt testvérének nevén van, az örökösök Szegeden élnek, és ott legalább egy évig húzódó pereskedés várható.
— És ezért jutottak arra, hogy Ilonát hozzám költöztetik?
— Nem egyszerűen beköltöztetni.