— Nagyon kérlek, Eszter, csak ezt a fagyos hangodat mellőzd. Anyámnak hozzánk kell költöznie. Egy időre. Miért hallgatsz?
Eszter a tűzhely mellett állt egy kifakult, régi pólóban, amelyről a „Pécs–2011” felirat már félig lekopott, és azt figyelte, ahogy a hagyma lassan odakap a serpenyőben. A telefon kihangosítva hevert a kenyértartó mellett. Odakint novemberi szitálás mosta az ablakot, a radiátorok úgy zúgtak, mint sértődött vénemberek, a mosogatóban pedig savanykás szagot árasztott a tegnapi leveses fazék.
— Hozzánk? — kérdezte nyugodtan. — Gábor, pontosan melyik lakásban is laksz most?
— Már megint kezded.
— Nem kezdem, csak tisztázom. Melyik lakásban élsz?
— A miénkben.
— Tévedés. Az enyémben. Apámtól örököltem. Te azért vagy itt, mert tíz éve beengedtelek. Nem azért, mert a tulajdoni lap királlyá koronázott.
— Eszter, anya hetvenhat éves. Magas a vérnyomása, fáj a lába, a kályhája füstöl, a tető beázik. Azt akarod, hogy ott haljon meg egyedül?
— Ne kezdd rögtön a halállal. A te anyád minden télen „haldoklik”, aztán tavasszal kimegy a piacra petrezselyem miatt veszekedni, és legyőzi az összes árust.
— Kegyetlen vagy.
— Nem. Kimerült vagyok. A kettő nem ugyanaz a nőfajta.
— Beköltözik a kis szobába. A szekrényt arrébb tesszük, az íróasztalod kimehet az erkélyre.
— Az íróasztalom? Az erkélyre? Novemberben? Azt szeretnéd, hogy kabátban adjam le a könyvelési jelentéseket?
— Muszáj gúnyolódni? Nem a szeretőmet viszem haza, hanem az anyámat.
— Egy szerető legalább szégyellné magát, mielőtt a fazekaimhoz nyúl.
— Istenem, Eszter, felnőtt nő vagy. Ötven fölött az embernek már szelídülnie kellene.
— Ötven fölött az embernek okosodnia kellene. Puhulni a kanapék szoktak, amikor besüppednek.
Gábor nagyot fújt a telefonba. Eszter maga elé képzelte: az autóban ül az anyja mellett, a kabátja nyitva, az arca mártíré, de a szeme dühös. Mindig így nézett ki, amikor fejben már eldöntött mindent, neki pedig csak az maradt volna, hogy aláírja valaki más határozatát.
— Holnap elhozom — mondta végül. — A táskái be vannak pakolva.
Eszter elzárta a gázt.
— Mondd még egyszer.
— Azt mondtam, holnap hozom. Nem hagyhatom ott. Nyirkos a ház. És különben is, család vagyunk.
Abban a pillanatban Eszter megértette: őt itt nem kérdezik, hanem szépen, kötelességről szóló idegen mondatokkal kezdik kiszorítani a saját életéből.
— Gábor, ha holnap megjelensz az ajtóm előtt Ilonával és a csomagokkal, mindketten a lépcsőházban maradtok.
— Elment az eszed?
— Lehet. De a lakás papírjai egy bolond kezében is érvényesek.
— Az én anyámat kitennéd az utcára?
— Nem. Egyszerűen nem engedek be egy idegen embert az otthonomba. A különbséget megkérdezheted egy ügyvédtől.
— Idegen? Az anyámról beszélsz!
— Neked anya. Nekem az a nő, aki az esküvőnkön odasúgta a volt feleségednek: „Semmi baj, Júlia, ez úgysem húzza sokáig, túl száraz a természete.”
— Csak viccelt.
— Gábor, vicc az, amin ketten nevetnek. Amikor az egyik mosolyog, a másik pedig a vendéglő mosdójában nyeli a könnyeit, azt nem tréfának hívják, hanem menyasszonyon gyakorolt tahóságnak.
— Már megint előrángatod a múltat.
— Magától mászik elő, valahányszor bőrönddel érkeztek.
A telefon egyszer csak sercegni kezdett, és egy másik hang vágott közéjük:
— Eszter, én vagyok az. Ne játszd itt a nagyasszonyt. A lakás csak úgy az öledbe hullott, én meg egyedül neveltem fel a fiamat.
— Jó estét, Ilona. A fia felnőtt ember. Ki tud venni önnek egy szobát.
— Miből? Hitelei vannak.
— Abból a pénzből például, amit havonta átutal az unokájának, Márknak, az ő „átmeneti nehézségeire”.
— Márk fiatal, támogatni kell.
— Márk harmincnyolc éves. Ebben a korban az emberek már a szüleiket segítik, nem a tévé előtt hevernek, várva az utalást.
— Neked nincs gyereked, ezt úgysem értheted.
A mondat úgy csapódott Eszter arcába, mint egy vizes rongy. Néhány másodpercig nem szólt. A serpenyőben a hagyma teljesen fekete lett.
— Ismételje meg — mondta halkan.
— Mit ismételjek? Az igazat? Nem szültél Gábornak gyereket, cserébe a lakást csaliként tartogatod. Egy férfinak család kell, nem a te számlákkal teli mappáid.
— Ilona, én nem „nem adtam” gyereket. Negyvennégy évesen az orvos azt mondta, egy terhesség megölne. A fia akkor fogta a kezem, és azt mondta: „Nekem te kellesz.” Úgy látszik, elfelejtette.
— A férfiak sok mindent mondanak, ha egy nő sír.
— Na, ez most hasznos mondat volt. Felírom.
— Ne okoskodj. Holnap megyek. És ajtót nyitsz, mert Gábor itt a férfi.
— Ebben a lakásban a férfi a társasházi szerelő. Ő legalább megjavítja, amit megígér.
Eszter megszakította a hívást, majd a megégett hagymát a serpenyővel együtt kidobta. A serpenyőért kár volt, de még mindig kevésbé, mint saját magáért.
Másnap reggel nyolc húszkor megszólalt a csengő. Eszter épp a tükör előtt kapcsolta be a fülbevalóját. Az előszobában kávé, nedves cipő és az a kellemetlen várakozás szaga terjengett, amikor a baj már megtörtént, csak a következményeit még nem látod.
— Eszter, nyisd ki. Ne csinálj cirkuszt — hallatszott Gábor hangja az ajtó mögül.
— Jegyet is váltottatok?
— Nyisd ki rendesen.
— A rendes az lett volna, ha előre megkérdezel.
— Ilona, ne üljön rá a táskára! — sziszegte Gábor valakinek oldalra.
— Nem a táskára ülök, hanem a nyugtatómra — felelte az anyósa. — Eszter, nyiss ajtót egy öregasszonynak. Rossz a szívem.
— A szíve érdekes módon mindig akkor kezd működni, amikor más ajtaja előtt áll — felelte Eszter.