Márknak még azon az estén elmondta. Nem kereste hozzá a megfelelő pillanatot, nem kerülgette hosszasan a témát. Amikor a férfi hazaért a munkából, Eszter egyszerűen leült vele szemben, és nyugodt hangon közölte:
— Márk, beadtam a válókeresetet. Ma. Az iratokat átvették.
A férfi a folyosón dermedt meg, még a kabátját is a kezében tartotta.
— Tessék?
— Válás — ismételte Eszter egyenletesen. — Régóta gondolkodom rajta. Nem hirtelen felindulásból döntöttem.
Márk lassan felakasztotta a kabátját, aztán bement a nappaliba, és leült. Sokáig a padlót nézte, mintha ott keresné a választ. Végül felemelte a fejét.
— A lakás miatt?
— Nem — felelte Eszter. — A lakás csak az a pont volt, amikor végképp világossá vált minden. De az okok sokkal régebbiek és sokkal többen vannak. Ha őszinte vagy magadhoz, pontosan tudod te is.
Tudta. Kimondani nem akarta, de tudta.
Katalin másnap értesült a dologról. Márk természetesen azonnal felhívta az anyját, ahogy mindig tette, ha valami nem az elképzelései szerint alakult. Eszter a falon át is hallotta a beszélgetést: Márk halk, panaszos hangon beszélt, úgy, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát.
Az anyósa másnap reggel meg is jelent.
Eszter ajtót nyitott, és már az első pillanatban látta Katalin arcán az elszánt dühöt. Kipirult, összeszorított szájjal állt a küszöbön. Eszter nem szólt semmit, csak félreállt, hogy beengedje.
— Te egyáltalán felfogod, mit művelsz? — kezdte Katalin már az előszobában. — Márk teljesen kikészült miattad. Neked kötelességed lenne—
— Katalin — szakította félbe Eszter higgadtan —, emberként tisztelem magát. De hogy nekem kivel szemben milyen kötelességem van, azt nem maga fogja meghatározni. Ez az én életem.
Katalin tett egy lépést felé.
— Nélküle senki sem lennél! Eltartott téged, ha már itt tartunk!
— A hitelt fele-fele arányban fizettük — mondta Eszter. — Dolgozom, saját keresetem van. Az önerőt pedig én tettem bele. Úgyhogy a számolással nálam nincs gond.
Katalin mereven nézett rá. Aztán valami megváltozott a tekintetében. A lendület, amellyel érkezett, mintha hirtelen megbicsaklott volna. Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang, majd becsukta.
— Azt hiszed, nélküled elveszik? — kérdezte végül, de a hangjából már hiányzott a korábbi keménység.
— Nem hiszem — válaszolta Eszter. — Felnőtt ember. Meg fogja oldani.
A válást két hónappal később mondták ki. Nem volt jelenet a bíróságon, Márk csendben ült, és többnyire félrenézett. A hitellel terhelt közös lakás eladásáról állapodtak meg: a befolyó összegből rendezik a tartozást, ami marad, azt megosztják. Andrea ügyvédje pontosan és tisztán dolgozott, így Eszter felesleges veszteségek nélkül megkapta, ami járt neki.
Az autó nála maradt, mivel még a házasság előtt, saját pénzből vásárolta.
Az örökség szintén az övé maradt. Ezen már senki sem vitatkozott.
Május végén Eszter átköltözött Júlia néni lakásába.
A költöztetők felhordták a dobozokat, és a falak mellé rakták őket. Eszter a nappali közepén állt, és a magas mennyezetet nézte: fehér volt, a sarkoknál finom stukkódíszítéssel. Az ablakon túl egy kis park lombjai susogtak, a résnyire nyitott ablakon friss levelek illata áramlott be. A konyhában még mindig ott lógott Júlia néni régi naptára, rajta a Balaton képével. Eszter úgy döntött, egyelőre nem veszi le.
Végigjárta a szobákat. Végigsimított a régi ablakpárkányon, aztán kinyitotta az erkélyajtót, és kilépett. Lent udvar húzódott padokkal, játszótérrel, és egy hatalmas juharfával, amely már teljesen kilombosodott.
Jó hely volt.
Katalin egy héttel a végleges lezárás után telefonált. Eszter felvette. Nem kíváncsiságból, nem is kötelességből, inkább abból a csendes nyugalomból, amely azóta sem hagyta el.
— Hogy vagy? — kérdezte az asszony. A hangja más volt, tompább, erőlködés nélküli.
— Jól — felelte Eszter. — Köszönöm, hogy megkérdezte.
Rövid csend következett.
— Márk visszaköltözött hozzám. Egyelőre nálam lakik — mondta Katalin. — Főzök rá, mosok rá.
Eszter arra gondolt, hogy valahol mindig is ez volt a történet természetes végpontja. A fiú visszatért a legbiztonságosabb kikötőbe: az anyjához, a kész vacsorához, ahhoz az élethez, ahol nem kell igazán alkalmazkodni senkihez.
— Örülök, ha így mindkettőjüknek jó — mondta.
— Figyelj csak… — szólalt meg Katalin egy újabb szünet után. A hangja furcsa volt, nem ellenséges, inkább bizonytalan. — Tényleg semmit sem bántál meg?
Eszter kinézett az ablakon. A juharfa ágait megmozgatta a szél.
— Semmit — válaszolta.
És ez maradéktalanul igaz volt.
Este felhívta az apját, és elmesélte neki, hogy berendezkedett. A férfi nagyon megörült, kicsit kapkodva, olyan apásan. Rögtön megkérdezte, kell-e segítség a felújításhoz. Eszter azt mondta, most még nem, de ha szüksége lesz rá, mindenképpen szólni fog.
Aztán főzött magának egy kávét, és a bögrével kiállt az erkélyre.
Alatta zúgott a város: élő volt, közönyös és gyönyörű. Valahol villamos csilingelt, máshonnan gyereknevetés hallatszott, a sarkon lévő pékség felől friss sütemény illata kúszott a levegőbe.
Eszter ott állt, és lassan kortyolta a kávéját.
Nem kellett sehová sietnie. Senki nem követelt tőle semmit. Előtte egy csendes este állt — teljesen az övé.
Másnap pedig új ügyfél várta, új terv, új falak, amelyeket otthonná kellett formálnia.
Ehhez értett. Mindig is tudta, hogyan kell.
Az augusztus szinte észrevétlenül érkezett meg, forrón, sűrű levegővel, a felhevült aszfalt és a hársfavirág illatával. Eszter közben kisebb ráncfelvarrást végzett a lakáson: meleg fehérre festette a falakat, lecserélte a függönyöket, és új szőnyeget tett a hálóba. Júlia néni bútorainak nagy részét megtartotta, csak lassan, kapkodás nélkül egészítette ki a saját dolgaival.
Szép lett. Nem csak elfogadható, hanem igazán szép.
A megbízások is megszaporodtak. A személyes ajánlások jobban működtek, mint bármilyen reklám. Eszter találkozókra járt, terveket készített, néha éjfélig ült a laptop előtt. De ez az éjfél már az övé volt. A fáradtság is az övé volt. És az eredmény is.
Márkról csak mellékesen hallott ezt-azt: az apján keresztül, közös ismerősöktől. Először az anyjánál lakott, aztán kivett egy szobát. Azt beszélték, Katalin hamar belefáradt abba, hogy felnőtt fia ismét a lakásában él. Kiderült, hogy nap mint nap főzni rá, elviselni a hangulatingadozásait és az esti, véget nem érő telefonálásait a barátaival egészen más, mint időnként vendégségbe menni és tanácsokat osztogatni. Egy hónap múlva már veszekedtek. Két hónap után Márk elköltözött, címet sem hagyva maga után.
Eszter mindezt rosszindulat nélkül fogadta. Csak bólintott, aztán elengedte.
Augusztus végén vett magának egy új laptopot és egy nagy fikuszt fehér kaspóban. A növényt az erkélyajtó mellé állította. A fikusz hamar megszokta a helyét, és szinte azonnal a fény felé fordult.
Jó jelnek tűnt.
Aznap este megint kiment az erkélyre a kávéjával. Lenézett a juharfára: a levelek szélei már egészen halványan sárgulni kezdtek.
Eszter Júlia nénire gondolt. Arra, ahogyan nevetni tudott, teljes szívből, hátravetett fejjel. És a szavaira is: te vagy az én legerősebb lányom, csak el ne felejtsd.
Nem felejtette el.
Lent a város tovább élt. Zajongott, mozgott, egyetlen percre sem állt meg. Eszter pedig ott állt fölötte az erkélyén, a saját lakásában, a saját életében.
Csak állt, és mosolygott.